„Íme az ember”

Mint oly sok bibliai történetnek, e központi eseménynek, Jézus kereszthalálának is több nézőpontja van. Vizsgálhatjuk mint korabeli emberi, történelmi eseményt, a szereplők indítékait, döntéseit és azok következményeit. Tekinthetjük azonban a történeteket úgy is, mint Isten világméretű tervének, munkájának részét. Úgy gondolom, hogy bármilyen nehéz is ezt átlátni, a dolgok lényegét veszítenénk el, ha ezt a szempontot figyelmen kívül hagynánk. Végül az is fontos számunkra, hogy minket mennyiben és hogyan érint ez a kétezer éve történt esemény.

1729 nagypéntekjén a hívek ünnepi istentiszteletre gyülekeztek a lipcsei Tamás templomba. Johann Sebastian Bach, aki a templom és a szomszédos, hírneves Tamás-iskola karnagya volt, erre az ünnepre is – szokás szerint – új kantátát komponált. A mű természetesen a nagypénteki eseményeket dolgozta fel, ezúttal Máté evangéliuma alapján.
A nagyszabású nyitótételben különös párbeszéd bontakozott ki a hallgatók előtt. A templom két karzatán két kórus felelgetett egymásnak. Mintha a Jézus korabeli és a Bach korabeli emberek beszéltek volna az idő távolán át.
– „Jöjjetek, testvéreink, segítsetek siratni Őt! Nézzétek!
– Kit?
– A vőlegényt! Nézzétek!
– Hogyan?
– Mint bárányt!”
Bár az akkori hallgatóság jól értette a bibliai jelképeket (vőlegény, bárányMindkettő bibliai jelkép. Krisztus a „vőlegény”, az övéi, a benne hívők gyülekezete most a vőlegény számára eljegyzett „menyasszony”, aki boldogan várja a Jézussal való kapcsolat kiteljesedését, a „menyegzőt”. Jézus ugyanakkor áldozati bárány is Isten oltárán. Tulajdonképpen erről szól ez az egész fejezet.), mégis átérezhette az őket megszemélyesítő kórus értetlenségét, kérdéseit: miről, kiről is van szó? Kit kell siratni és miért?
S mikor a zene a végletekig feszítette e kérdéseket, hirtelen csengő gyermekhangon megszólalt egy addig észrevétlen, harmadik kórus az orgona fölött, s mint angyali kar az ősi népének szavaival hirdette az örök isteni tervet, üzenetet: „Ó, Isten ártatlan báránya…”

Figyeljük hát most mi is e három nézőpontbólKorabeli emberi-, isteni-  és mai emberi nézőpont. a történteket, Máté tudósítását olvasva, miközben végig arra a kérdésre keressük a választ: mi juttatta, mi vitte Jézust a keresztre?!

Máté 26

30 Miután elénekelték a zsoltárokat, kimentek az Olajfák hegyére. 31 Akkor így szólt hozzájuk Jézus: „Mindnyájan megbotránkoztok bennem ezen az éjszakán, mert meg van írva: Megverem a pásztort, és elszélednek a nyáj juhai. 32 De miután feltámadtam, előttetek megyek Galileába.” 33 Ekkor Péter így szólt hozzá: „Ha mindenki meg is botránkozik benned, én soha meg nem botránkozom.” 34 Jézus pedig ezt mondta neki: „Bizony, mondom néked, hogy ezen az éjszakán, mielőtt a kakas megszólal, háromszor tagadsz meg engem.” 35 Péter így válaszolt: „Ha meg is kell halnom veled, akkor sem tagadlak meg.” Ugyanígy beszélt a többi tanítvány is. 36 Akkor elment velük Jézus egy helyre, amelyet Gecsemánénak hívtak, és így szólt tanítványaihoz: „Üljetek le itt, amíg elmegyek, és amott imádkozom.” 37 Maga mellé vette Pétert és Zebedeus két fiát, azután szomorkodni és gyötrődni kezdett. 38 Akkor így szólt hozzájuk: „Szomorú az én lelkem mindhalálig: maradjatok itt, és virrasszatok velem!” 39 Egy kissé továbbment, arcra borult, és így imádkozott: „Atyám, ha lehetséges, távozzék el tőlem ez a pohár; mindazáltal ne úgy legyen, ahogyan én akarom, hanem amint te.” 40 Amikor visszament a tanítványokhoz, alva találta őket, és így szólt Péterhez: „Ennyire nem tudtatok virrasztani velem egy órát sem? 41 Virrasszatok, és imádkozzatok, hogy kísértésbe ne essetek: a lélek ugyan kész, de a test erőtlen.” 42 Másodszor is elment, és így imádkozott: „Atyám, ha nem távozhat el tőlem ez a pohár, hanem ki kell innom, legyen meg a te akaratod.” 43 Amikor visszament, ismét alva találta őket, mert elnehezült a szemük. 44 Otthagyta őket, újra elment, harmadszor is imádkozott ugyanazokkal a szavakkal. 45 Azután visszatért a tanítványokhoz, és így szólt hozzájuk: „Aludjatok tovább és pihenjetek! Íme, eljött az óra, és az Emberfia bűnösök kezébe adatik. 46 Ébredjetek, menjünk! Íme, közel van az, aki engem elárul.” 47 Még beszélt, amikor megjött Júdás, egy a tizenkettő közül, és nagy sokaság jött vele kardokkal és botokkal a főpapoktól és a nép véneitől. 48 Az árulója ezt az ismertetőjelet adta meg nekik: „Akit megcsókolok, az lesz ő, azt fogjátok el!” 49 Majd egyenest Jézushoz menve így szólt: „Üdvözlégy, Mester!” – és megcsókolta őt. 50 Jézus ezt mondta neki: „Barátom, hát ezért jöttél!” Akkor odamentek, rátették a kezüket, és elfogták. 51 Egy pedig azok közül, akik Jézussal voltak, kardjához kapott, kirántotta, lecsapott a főpap szolgájára, és levágta a fülét. 52 Ekkor így szólt hozzá Jézus: „Tedd vissza kardodat a helyére, mert akik kardot fognak, kard által vesznek el. 53 Vagy azt gondolod, hogy nem kérhetném meg Atyámat, hogy adjon mellém most tizenkét sereg angyalnál is többet? 54 De miképpen teljesednének be akkor az Írások, hogy ennek így kell történnie?” 55 Abban az órában így szólt Jézus a sokasághoz: „Úgy vonultatok ki, mint valami rabló ellen, kardokkal és botokkal, hogy elfogjatok; mindennap a templomban ültem és tanítottam, mégsem fogtatok el. 56 Mindez pedig azért történt, hogy beteljesedjenek a próféták írásai.” Akkor a tanítványok mind elhagyták őt, és elfutottak. 57 Azok pedig, akik elfogták Jézust, elvitték Kajafáshoz, a főpaphoz, ahol összegyűltek az írástudók és a vének. 58 Péter távolról követte őt egészen a főpap palotájának udvaráig, és bement, leült a szolgákkal, hogy lássa, mi lesz a dolog vége. 59 A főpapok pedig az egész nagytanáccsal együtt igyekeztek hamis tanúvallomásra szert tenni Jézus ellen, hogy halálra adhassák, 60 de nem találtak, pedig sok hamis tanú állt elő. Végül előálltak ketten, 61 akik azt állították, hogy Jézus ezt mondta: „Le tudom rombolni az Isten templomát, és három nap alatt fel tudom építeni.” 62 A főpap felállt, és így szólt hozzá: „Semmit sem felelsz arra, amit ezek ellened vallanak?” 63 Jézus azonban hallgatott. A főpap ekkor azt mondta neki: „Az élő Istenre kényszerítelek, mondd meg nekünk, vajon te vagy-e a Krisztus, az Isten Fia!” 64 Jézus ekkor így felelt: „Te mondtad. Sőt azt mondom nektek: mostantól fogva meglátjátok az Emberfiát, amint a Hatalmas jobbján ül, és eljön az ég felhőin.” 65 A főpap erre megszaggatta ruháját, és így szólt: „Istent káromolta. Mi szükségünk van még tanúkra? Íme, most hallottátok az istenkáromlást. 66 Mit gondoltok?” Azok így feleltek: „Méltó a halálra!” 67 Azután szembeköpték, arcul ütötték, mások pedig bottal verték, 68 és ezt mondták: „Prófétáld meg nekünk, Krisztus, ki ütött meg téged!” 69 Péter ezalatt kinn ült az udvaron. Odament hozzá egy szolgálóleány, és így szólt: „Te is a galileai Jézussal voltál.” 70 Ő azonban tagadta mindenki előtt, és ezt mondta: „Nem tudom, mit beszélsz.” 71 Mikor pedig kiment a kapuba, meglátta őt egy másik szolgálóleány, és ezt mondta az ott levőknek: „Ez a názáreti Jézussal volt.” 72 Ő ismét tagadta, mégpedig esküvel: „Nem ismerem azt az embert.” 73 Kis idő múlva az ott álldogálók mentek oda, és így szóltak Péterhez: „Bizony, közülük való vagy te is, hiszen a kiejtésed is árulkodik rólad.” 74 Akkor átkozódni és esküdözni kezdett: „Nem ismerem azt az embert.” És nyomban megszólalt a kakas. 75 Péter visszaemlékezett Jézus szavára, aki azt mondta neki: „Mielőtt megszólal a kakas, háromszor tagadsz meg engem.” Aztán kiment onnan, és keserves sírásra fakadt.

Az emberi történet

Jézus személye, cselekedetei, szavai mellett nemigen lehetett semlegesen elmenni. Aki odafigyelt rá, azt állásfoglalásra késztette. Az idő múlásával egyre inkább két csoportra oszlottak az emberek körülötte. Mellette, vagy ellene. S akik valami miatt elutasították Őt, azok haragja egyre mélyebb és hevesebb lett. Főleg a nép vezető rétegeiPapok ill. főpapok: A mózesi istentiszteleti rend papjai, ill. az azok fejéül rendelt főpap. Bizonyára a főpapi család(ok) tagjait nevezték főpapoknak, akik közül azonban mindig csak egy személy volt a (hivatalban lévő) „főpap”. Írástudók: az Ószövetség szent iratainak hivatásszerű tanulmányozói, magyarázói és oktatói. Farizeusok: vallási csoport, amely a mózesi törvények és a régiek hagyományainak lehető legszigorúbb betartását és betartatását tűzte ki céljául. fordultak szembe egyre határozottabban Jézussal. Többször olvasunk arról is, hogy az életére törtek.Mk 11,18; 14, 1-2; Lk 6,11; 19,47-48; Jn 8,59; 10,31; 11,45-57; A főpapok, írástudók, farizeusok gyűlölete az egyik legjelentősebb emberi oka Jézus kereszthalálának. Egyre izzóbb gyűlölettel tekintettek rá, s ahogy ez lenni szokott, a gyűlölet nem maradt meg az érzelmek szintjén, hanem tettekké érlelődött. A hamis tanúk, kiforgatott szavak, mind-mind a jó előre elhatározott „végeredményt”, a halálos ítéletet szolgálták.

Hiszen a gyilkosság sohasem ott kezdődik, amikor a kést, a pisztolyt megfogja valaki, nem is akkor, amikor kimondják a koholt vádak alapján a halálos ítéletet, nem akkor, amikor meghozzák azt a döntést, megírják azt a levelet, amelyről tudják, hogy a másik belehal. Az emberölés ott kezdődik, amikor zavar a másik léte, amikor megállapítom magamban, hogy jobb lenne, ha az az illető nem lenne, és elkezdek játszani a gondolattal. Az indulat a fa gyökere, maga a gyilkos cselekedet pedig annak beérett gyümölcse.

S mi van a vezető réteg gyűlölete mögött? Irigység, hatalomféltés. A vezetők Jézusnak a népre gyakorolt hatását, befolyását irigyelték, és féltették a megszálló római hatalomtól kapott személyes hatalmukat.Jn. 11,48 A főpapi réteg illetve az írástudók vallási befolyásukat féltették. Jézus náluk sokkal jobban ismerte és értette az írásokat. Ezen felül annyira más alapról, más módon közelített Istenhez, az istentisztelethez és az írásmagyarázathoz, hogy attól féltek, Jézus egy új kultuszt akar bevezetni, s el akarja törölni a régit. A farizeusok pedig talán leginkább azért fordultak szembe vele, mert érezték: Jézus valóban, lényéből fakadóan éli azt, amire ők legjobb esetben is csak törekedni tudtak. Azt is tudták, hogy ezt nemcsak Ők veszik észre, hanem mások is.Jézus nyíltan rá is mutatott viselkedésük visszásságaira: Mt 23 fejezet.

Régóta keresték már a módot, hogy hogyan veszítsék el Jézust, ezért kapóra jött nekik Júdás árulása. Vajon mi indította arra ezt a tanítványt, hogy miután három évig Jézussal járt, átélte szeretetét, csodáit, hallgatta tanítását, szembeforduljon vele és ellenségeinek a kezére játssza? Talán csalódott benne, mint oly sokan mások a nép közül? Ő is olyan szabadítót várt, aki a vallási megújulás mellett elsősorban a római megszállás alól szabadítja meg népét és újra olyan dicsőségessé, hatalmassá teszi azt, mint a legendás Dávid király idejében volt? Vagy a jutalom reménye, a pénz szeretete vitte rá az árulásra? Netán felmérte, hogy ha karriert akar csinálni, akkor nem Jézus, hanem a főpapok mellé kell szegődnie? Esetleg mindez együtt? Nem tudjuk.

Kitűnik viszont a történetből, hogy mennyire tévesen látja az eseményeket. Nemcsak Jézust nem érti, de nem látja előre a nép vezetőinek célját sem. Amikor rádöbben, hogy Jézust hóhérkézre juttatta és szembesül azzal az iszonyú ténnyel, hogy nem tudja jóvátenni, „visszacsinálni” a történteket, nem talál megoldást, kiutat megterhelt lelkiismerete számára, és öngyilkos lesz.

A következő szakaszban még egy embert látunk: Pilátust. Lenne hatalma felmenteni Jézust, de állását, hatalmát, a „császár barátja” címet, sőt még az alá rendelt nép jóindulatát is fontosabbnak tartja, mint az igazságot – s ezért megalkuszik. Megdöbbentő és szomorú, ahogy a felingerelt tömeg kiáltozása erőt vesz rajta, és meggyőződése, felesége figyelmeztetése ellenére jóváhagyja a halálos ítéletet. Inkább meghasonlik önmagával, s mentegeti lelkiismeretét azzal, hogy a népre hárítja a felelősséget.

S végül ott van még egy csoport. Akik nem csinálnak semmit. Passzív szemlélői az eseményeknek. Nem gyűlölik Jézust, lehet, hogy sokan közülük nem is ismerik közelebbről. Bámulják a látványosságot, többé-kevésbé közömbösen. Sőt, sokan még szórakoznak is a kivégzésen. Annál is inkább tehetik ezt, mivel senki sincs, aki odaállna Jézus mellé és a hamis tanúkkal szemben tanúsítaná az igazságot. Senki, aki kijózanítaná a felingerelt tömeget, ráébresztve arra, hogy mit is csinál. Amikor az ítéletvégrehajtó katonák kigúnyolják Jézust, odagyűjtik az egész csapatot, hadd szórakozzon mindenki. Közben egy ember – pontosabban három – iszonyúan szenved, majd meg is hal.

Irigység, gyűlölet, hazugság, árulás, megalkuvás, közöny. És egyik személyre, csoportra sem tudok úgy nézni, hogy: „micsoda emberek, rémes!…” Sajnos mindez az indulat túlzottan ismerős a számomra. Látom magam körül és látom magamban.

Egy valami azonban számomra emberi szinten érthetetlen marad: Jézus viselkedése. Nem hangoztatja, hogy milyen felháborító az egész eljárás, nem bizonygatja ártatlanságát. A gyűlölettől elvakult vezetők között kigúnyolva, összeverve sem átkozódik, fenyegetőzik, sőt az árulót barátjaként köszönti. Ha elolvassa Lukács és János evangéliumából a keresztrefeszítés történetét, akkor még egy dolog feltűnik. Az, hogy Jézus nem magával van elfoglalva – pedig érthető lenne ebben a helyzetben – hanem a körülötte levőkkel. Figyelmeztet, közbenjár, ment, gondoskodik. Pl. Lk 22,51; 23,28-31. 34. 39-43; Jn 18,8; 19,26-27. Nem látunk nagy, hősi kiállást, mint az igaz ügyek mártírjainál. Alig szól, inkább hallgat. Mint aki valamilyen okból maga is végig akar menni azon az úton, amelyre kényszerítik.

Máté 27

1 Amikor megvirradt, a főpapok és a nép vénei valamennyien azt a határozatot hozták Jézus ellen, hogy halálra juttatják. 2 Azután megkötözték, elvitték és átadták Pilátusnak, a helytartónak. 3 Amikor pedig Júdás, aki őt elárulta, látta, hogy elítélték, megbánta tettét, visszavitte a harminc ezüstöt a főpapoknak és a véneknek, 4 és ezt mondta: „Vétkeztem, mert ártatlan vért árultam el.” De azok ezt mondták: „Mi közünk hozzá? A te dolgod.” 5 Erre ő a templomba hajítva az ezüstöket, eltávozott, ment és felakasztotta magát. 6 A főpapok pedig felszedték az ezüstöket, és így szóltak: „Nem szabad ezt a templom kincséhez tennünk, mert vérdíj.” 7 Aztán határozatot hoztak, és megvásárolták belőle a Fazekasmezőt, az idegenek számára temetőnek. 8 Ezért hívják ezt a mezőt a mai napig is Vérmezőnek. 9 Ekkor teljesedett be Jeremiás próféta mondása: „És vették a harminc ezüstöt, a felbecsültnek árát, akit Izráel fiai ennyire becsültek, 10 és odaadták a Fazekasmezőért, ahogyan megparancsolta nekem az Úr.” 11 Jézust pedig a helytartó elé állították, aki ezt kérdezte tőle: „Te vagy a zsidók királya?” „Te mondod” – válaszolta neki Jézus. 12 De mikor a főpapok és a vének vádolták, semmit sem válaszolt. 13 Akkor így szólt hozzá Pilátus: „Nem hallod, mi mindent vallanak ellened?” 14 Jézus azonban nem felelt egyetlen szavára sem, úgyhogy a helytartó nagyon elcsodálkozott. 15 Ünnepenként a helytartó szabadon szokott bocsátani a sokaságnak egy foglyot, akit ők kívántak. 16 Volt pedig akkor egy nevezetes foglyuk, akit Barabbásnak hívtak. 17 Amikor tehát összegyűltek, Pilátus ezt kérdezte tőlük: „Mit akartok, melyiket bocsássam nektek szabadon: Barabbást vagy Jézust, akit Krisztusnak mondanak?” 18 Tudta ugyanis, hogy Jézust irigységből szolgáltatták ki neki. 19 Mikor pedig a bírói székben ült, felesége ezt üzente neki: „Ne avatkozz ennek az igaz embernek a dolgába, mert sokat szenvedtem ma álmomban miatta.” 20 A főpapok és a vének azonban rávették a sokaságot, hogy Barabbást kérjék ki, Jézust pedig veszítsék el. 21 Erre a helytartó újra megkérdezte őket: „Mit kívántok, a kettő közül melyiket bocsássam nektek szabadon?” Azok ezt mondták: „Barabbást.” 22 Pilátus így szólt hozzájuk: „Mit tegyek akkor Jézussal, akit Krisztusnak mondanak?” Mindnyájan így kiáltották: „Feszíttessék meg!” 23 Azután ezt kérdezte: „De mi rosszat tett?” Azok pedig még hangosabban kiáltoztak: „Feszíttessék meg!” 24 Amikor Pilátus látta, hogy nem ér el semmit, sőt a forrongás még nagyobb lesz, vizet hozatott, megmosta kezét a sokaság szeme láttára, és így szólt: „Ártatlan vagyok ennek az igaz embernek a vérétől. Ám ti lássátok!” 25 Az egész nép így kiáltott: „Szálljon ránk és gyermekeinkre az ő vére!” 26 Akkor szabadon bocsátotta nekik Barabbást, Jézust pedig megostoroztatta, és kiszolgáltatta, hogy feszítsék meg. 27 Akkor a helytartó katonái magukkal vitték Jézust a helytartóságra, és köré gyűjtötték az egész csapatot. 28 Levetkőztették, bíborszínű köpenyt adtak rá, 29 tövisből font koronát tettek a fejére, nádszálat adtak a jobb kezébe, és térdet hajtva gúnyolták őt: „Üdvözlégy, zsidók királya!” 30 Azután leköpték, elvették tőle a nádszálat, és a fejéhez verték. 31 Miután kigúnyolták, levették róla a köpenyt, felöltöztették a saját ruhájába, és elvitték, hogy keresztre feszítsék. 32 Kifelé menet találkoztak egy cirénei emberrel, akinek Simon volt a neve: ezt arra kényszerítették, hogy vigye a keresztet. 33 Amikor arra a helyre értek, amelyet Golgotának, azaz Koponya-helynek neveznek, 34 epével kevert bort adtak neki inni. De amikor megízlelte, nem volt hajlandó meginni. 35 Miután megfeszítették, sorsvetéssel megosztoztak ruháin; 36 azután leültek ott, és őrizték. 37 Feje fölé fügesztették az ellene szóló vádat, amely így szólt: EZ JÉZUS, A ZSIDÓK KIRÁLYA. 38 Vele együtt feszítettek keresztre két rablót is, az egyiket a jobb, a másikat a bal keze felől. 39 Akik elmentek mellette, a fejüket csóválva káromolták, 40 és ezt mondták: „Te, aki lerombolod a templomot, és három nap alatt felépíted, mentsd meg magadat, ha Isten Fia vagy, és szállj le a keresztről!” 41 Hasonlóan a főpapok is gúnyolódva mondták az írástudókkal és a vénekkel együtt: 42 „Másokat megmentett, magát nem tudja megmenteni. Ha Izráel királya, szálljon le most a keresztről, és hiszünk benne! 43 Bízott az Istenben: szabadítsa meg most, ha akarja; hiszen azt mondta: Isten Fia vagyok.” 44 A vele együtt megfeszített rablók is ugyanígy gyalázták. 45 Tizenkét órától kezdve három óráig sötétség lett az egész földön. 46 Három óra tájban Jézus hangosan felkiáltott: „Éli, éli, lamá sabaktáni!” azaz: „Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engemet?” 47 Néhányan az ott állók közül, akik hallották ezt, így szóltak: „Illést hívja.” 48 Egy közülük azonnal elfutott, hozott egy szivacsot, megtöltötte ecettel, nádszálra tűzte, és inni adott neki. 49 A többiek pedig ezt mondták: „Hadd lássuk, eljön-e Illés, hogy megmentse.” 50 Jézus pedig ismét hangosan felkiáltott, és kilehelte lelkét. 51 És íme, a templom kárpitja felülről az aljáig kettéhasadt, a föld megrendült, és a sziklák meghasadtak. 52 A sírok megnyíltak, és sok elhunyt szentnek feltámadt a teste. 53 Ezek kijöttek a sírokból, és Jézus feltámadása után bementek a szent városba, és sokaknak megjelentek. 54 Amikor pedig a százados és akik vele őrizték Jézust, látták a földrengést és a történteket, nagyon megrémültek, és így szóltak: „Bizony, Isten Fia volt ez!” 55 Volt ott sok asszony is, akik távolról figyelték mindezt. Ezek Galileából követték Jézust, és szolgáltak neki. 56 Köztük volt a magdalai Mária és Mária, a Jakab és József anyja, valamint a Zebedeus fiainak anyja.

A kereszt – Isten műve

Miért? Miért tűrte Jézus ezt az egész gyalázatos eljárást? Miért nem tette nyilvánvalóvá, hogy semmi sem igaz abból, amivel vádolják? Miért megy szinte önként a borzalmas kínhalálba? És miért nem menti meg Isten azt, aki oly nagy hűséggel, mindenkinél odaadóbban, tökéletes szeretettel valósította meg az Ő akaratát? Miért? – Ahhoz, hogy ebből megértsünk valamit, vissza kell lapoznunk a Biblia elejére, s a történetet tényleg „Ádámnál és Évánál” kell elkezdenünk.
Csodálatos lehetett, ahogy Isten bölcsessége, hatalma kibontakozott a teremtésben. Minden apró részlet, s az egész mű létével hirdette az alkotó dicsőségét. Minden „igen jó” volt. S Isten szeretete létrehívta a teremtett világ uralkodóját, az embert. Azt a teremtményt, akinek egyedül állt módjában személyes szeretetkapcsolatban lenni Alkotójával, s akinek épp e szeretetkapcsolat jelentette lételemét. Isten szerette őt, s ő személyes szeretettel felelt a kapott szeretetre. Méltóságot, hatalmat, értelmes feladatot, – mindent megkapott, hogy a Teremtőtől való boldog függésben kiteljesedjen élete, betöltve rendeltetését.
Egy valaki nem tudta a jót, a szépet, a rendet elviselni. Isten ellensége, a SátánAz előző fejezet 6. lábjegyzetében már olvashatott erről a hatalmas, láthatatlan, gonosz személyről., már akkor is Isten ellen tört. Rá jellemző, sátáni támadást indított. Azt a teremtményt támadta meg, akit Isten a legjobban szeretett: az embert.Ha van teljes Bibliája, akkor elolvashatja a történetet Mózes 1. könyvében az 1-3 részekben.
Amikor az ember elbukott, s a lázadó csábítását követve maga is lázadóvá vált, a Sátán diadalmasan nézhetett körül: Az embert, akit Isten igazi „életre” szánt, lázadása elválasztotta minden élet forrásától, Istentől. „Halál” lett a része, ahogy Isten előre megmondta. Ez a „halál” teljesedik ki egyre jobban egyéni életünkben és az emberiség történelmében egyaránt. S azzal, hogy az ember egyszer hallgatott a Gonoszra, elveszítette azt a szabadságát, hogy máskor ne hallgasson rá. Kényszer uralkodik rajta, mely a rosszra hajtja. A teremtett világ uralkodójából rabszolga lett. Tragikusan távol kerültünk attól, amire Isten azt mondhatta: „igen jó”.
Ez is volt a Sátán célja, bár a támadás végső soron maga Isten ellen irányult. Isten igazsága megköveteli, hogy örökre eltaszítsa magától a lázadó embert, aki minden szeretetét, ajándékát megvetve szembeszegült szavával. Ha nem tenné, nem lenne többé szent, tiszta, igazságos Isten. Viszont ha eltaszítja azt, akit szeretetre, önmagával való bensőséges kapcsolatra teremtett: hol van akkor szeretete? Akkor Ő többé nem a szeretet Istene; jósága, irgalma szenved csorbát. Így vagy úgy: nem lehet többé tökéletes!Ugye Önnek is feltűnt a hasonlóság a házasságtörő asszony történetében Jézusnak felállított csapdával?
Istennek egy válasza volt minderre: Jézus. Róla szóltak azután évszázadok jövendölései, róla beszéltek Isten emberei. S mikor eljött az idő, Jézus emberként megszületett e földre. Benne Isten maga jött el, hogy megoldja a megoldhatatlant. Láttuk sorozatunk eddigi lapjain életét, tanítását. Olyan életet élt, amilyet Isten az embernek eredetileg adott. Teljes közösségben az Atyával, híven követve minden szavát, akaratát, törvényét. Mély szeretetkapcsolatban azzal, Akitől a körülötte élők, s mi is valamennyien elszakadtunk. De mindez nem segített volna rajtunk. Isten igazságossága elégtétel után kiáltott: a lázadónak bűnhődnie kell! Az ember viszont belepusztul a büntetésbe. Ezért Jézus állt a helyébe, mintha azt mondta volna: Atyám, majd én. Én vállalom a büntetést az ember helyett, minden egyes ember helyett. Ne őket, engem ítélj el!A Zsidókhoz írt levél 10,5-10 is ilyen tartalmú „párbeszédet” sejtet az Atya és a Fiú között. Irántunk érzett mély szeretete volt az a belső ok, ami keresztre vitte Őt.

A nagypénteki történetben megrázó erővel példázza mindezt Barabbás története. A lázadóé, a rablógyilkoséMárk és Lukács tudósít a lázadásról és a gyilkosságról (Mk 15,7;  Lk 23,19.25), János a rablásról (Jn18,40). Könnyen lehet, hogy a bűnlajstrom még hosszabb volt., akit az összecsődült tömeg a zsidó főemberek biztatására kikér, s ezzel megment a halálos ítélettől. Mindenki meg van győződve arról, hogy Jézus ártatlan. Pilátus is, ezért akarja az ünnepi szokást kihasználva szabadon engedtetni. De helyette Barabbás lesz szabad, akin pedig jogosan hajtanák végre az ítéletet. S Jézust talán épp azon a kereszten végzik ki, amelyet eredetileg Barabbásnak szántak.

Emlékezem: Kemény bilincsbe verten,
bénultan ültem a hideg kövön.
Sötétség, bűn és vád töltötte lelkem,
ijesztő csend kietlen börtönöm.

Halál? Oly mindegy. Csak nagynéha lázadt
valami bennem. Életvágy talán.
S akkor… szerettem volna összetörni
bűnt és bilincset börtönöm falán.

Neki az ajtó rozsdamart vasának
sámsonkarokkal! Ki a fényre! Ki,
ahol szabad mezők ujjongva várnak,
s ahol az élet szent magvát veti!

Néha. És máskor rémek. Megremegtem:
a szívemen kemény, hideg marok.
Egy síron túli hang titkos hívása:
„Jöjj! Jöjj! Barabbás!” – Nem! Nem akarok!

„Barabbás!” Hah, már nem a rém hívása.
Ezer torokból tör ki: Ó, elég!
Ez a halál! Jön értem. Sírom ássa
és nem kiálthatok felé: Ne még!

Most! Súlyos léptek… fegyver csörrenése…
csikordul a zár… szoborrá meredt
minden tagom…egy érdes hang: „Barabbás,
szabad lettél. Le a bilincseket!”

Először mint egy álom. De lehullnak
mégis. Tántorgó lábaim előtt
kitárt kapu áll. Ott kinn vár az élet.
Rám vár. Előre! Hadd köszöntsem őt!

Merre? Hová? Nagy céltalan örömmel
rohantam, mígnem bősz tömegbe vitt,
zúgó tömegben torpant meg lábam.
Pilátust láttam, népem véneit…

s ott állt egy ember: nagy szúró tövissel
megkoronázott, véres, tört alak.
Vállán vörös palást, kezébe’ nádszál.
Hogy le nem roskad annyi kín alatt.

Gyönge, törékeny. Vad lelkemmel érzem:
szelíd, egészen más, mint én vagyok.
Arcán csend, nyugalom. Megtört szemében
valami földöntúli fény ragyog.

Ki ez az ember? Megkövülten állok.
Énrám tekint. Ki Ő? Mit véthetett?
Valaki szól: „A Názáreti Jézus.
Őt feszítik meg Barabbás helyett.”

(Túrmezei Erzsébet: Aki helyett a Krisztus vérezett.
A vers második felét a fejezet végén találja.)

Azután megtörténik. Minden bűn rászakad az Egyetlenre, Jézusra, mintha mindet Ő követte volna el. Amikor hallgat, helyettünk hallgat. Nemcsak a korbács tépi fel testét: szívét tépi minden ember minden gonoszsága. Nemcsak a kereszt gerendája nyomja a vállát: ránehezedik mindaz a bűn, ami valaha is terhelte és terhelni fogja ember lelkiismeretét. Kezét, lábát nemcsak a szögek verik át. Tetteink és mulasztásaink, sötét, görbe útjaink égetik. Fején ott van minden vád és ítélet, amit kiérdemeltünk. A töviskorona szinte csak ráadás. Rajta van minden egyes ember minden bűne – az enyém is és az Öné is –, és azok minden következménye. S a legsötétebb órában, végső ítéletként Isten elfordul tőle. Jézus felkiált: „Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engemet?” De nincs felelet. Süket csönddel borul rá a fekete égbolt. Isten nem vállal közösséget a bűnnel! Szörnyű az ítélet, mert szörnyű a bűn.
Ez a szörnyűség borzasztja el Jézust már a Gecsemáné kertjében. „Ha lehetséges, múljék el tőlem…” De nem volt lehetséges, mert Isten igazságának kevesebb nem volt elég. Nem volt elég kevesebb, hogy megmenthesse az embert, akit nagyon szeretett – Önt is és engem is. Ez azonban elég volt, tökéletesen.

Ezért kiálthatott fel Jézus így egyik utolsó szavával: „Elvégeztetett!”Jn 19,30. Isten igazsága és szeretete csorbítatlan, tökéletes fényben ragyogott fel abban, ahogy Jézusban önmaga fizetett meg az ember helyett.
Ezt jelképezte az is, ami a templomban történt: kettéhasadt a kárpit, amely a legbelső szentélyt – a Szentek szentjét – választotta el a többi résztől. Szabad az út Istenhez, nem kell, hogy elválasszon már Tőle semmi.

S bár ha az emberi történetet nézzük, vereségnek tűnik, Isten műveként csodálatos győzelem a golgotai kereszt, ahol Jézus legyőzte a Sátánt, széttörte a felállított csapdát, s megmentette az embert Isten számára.

Máté 27

57 Amikor beesteledett, eljött egy Arimátiából való gazdag ember, név szerint József, aki maga is tanítványa volt Jézusnak. 58 Ez elment Pilátushoz, és elkérte Jézus testét. Erre Pilátus megparancsolta, hogy adják ki neki. 59 József elvitte a testet, tiszta gyolcsba göngyölte, 60 és elhelyezte a maga új sírjába, amelyet a sziklába vágatott. A sír bejáratához egy nagy követ hengerített, és eltávozott. 61 Ott volt pedig a magdalai Mária és a másik Mária, akik a sírral szemben ültek. 62 Másnap, a péntekre következő napon, összegyűltek a főpapok és a farizeusok Pilátusnál, 63 és így szóltak: „Uram, eszünkbe jutott, hogy ez a csaló még életében ezt mondta: Három nap múlva feltámadok! 64 Ezért parancsold meg, hogy őrizzék a sírt a harmadik napig, nehogy tanítványai odamenjenek és ellopják őt, aztán azt mondják a népnek: Feltámadt a halottak közül! Ez az utóbbi csalás rosszabb lenne az előzőnél.” 65 Pilátus azonban ezt válaszolta: „Van őrségetek, menjetek, őriztessétek ti, ahogyan tudjátok.” 66 Erre ők elmentek, lepecsételték a követ, és őrséggel őriztették a sírt.

Van közöm hozzá…?

Mind a kétszer ugyanaz. Először is, másodszor is a bűn. A főpapok, farizeusok bűne, s az emberiség bűne juttatta Jézust keresztre. Szeretnék most még egy területet érinteni. A magunk bűneit. Az enyémet és az Önét. Hiszen ha sok minden változott is azóta, az ember ugyanaz maradt. Ugyanazzal az indulattal gyilkoljuk egymást, mint akkor, csak az eszközök változtak. „Ne legyen!” – mondja a gyilkos indulat. Ne legyen ez a gyermek, meg se szülessen. Jobb, kényelmesebb, könnyebb nélküle. Ne legyen (útban) a nagymama, jobb lenne már, ha… Ne legyen az a párt, amelyik veszélyeztetheti a hatalmamat. Ne legyen az a másik ember, akivel osztozni kell pénzen, lehetőségen, elismerésen, s főleg ne, ha tehetségesebb, ügyesebb, jobb, mint én. Ne legyen a milliomos, ne legyen a hajléktalan, ne legyen az a másik népcsoport…. Itt kezdődik, s bár sokaknál a neveltetés, s a társadalom gátja sokmindent visszatart, nap mint nap döbbenünk meg olyan eseményeken, amikor kijött az, ami ott volt valakinek a szíve mélyén.
A ma embere talán nem úgy árul el egy embert, hogy hóhérkézre juttatja, de megcsalja házastársát, elárulva szerelmét, bizalmát, s a kapcsolatot, a családot juttatja pusztulásba valamilyen vélt vagy valós előnyért. Csalódtam benne – mondja, mint ahogy talán Júdás mondta magának.
S hány ember pusztult bele – akár a szó szoros értelmében is – abba, hogy nem volt, aki kiálljon mellette, aki megálljt kiáltott volna a gazemberségeknek. Hallgatott mindenki, vagy jóváhagyta, mert így egyszerűbb volt. Csak nem fog szembeúszni az árral, magára haragítani mindenkit egy valaki miatt?
Mi juttatta Jézus Krisztust keresztre? A bűn. Júdás árulása, a főpapok és írástudók irigysége, gyűlölete, a hamis tanúk hazugsága, Pilátus megalkuvó gyávasága, a tömeg befolyásolhatósága, és sok-sok ember közönye. Mi juttatta Jézus Krisztust keresztre? A többi ember bűne akkor és azóta.
Furcsán kétértelmű Pilátusnak az a mondata, amelyet János jegyez fel evangéliumában. Miután Jézust megkorbácsolták, a helytartó még egyszer odaállítja a tömeg elé. „Íme az ember” – mutat rá. Talán a sokaság szánalmát akarja felébreszteni a véresre vert ember látványával. De akár tudja, akár nem, Jézusra mutató keze egyben rámutat arra is, hogy milyen „az ember”. Olyan, aki a hozzá küldött Krisztust, Isten egyszülött Fiát ide juttatta. Akinek nem kellett Jézus, aki elárulta, megtagadta, arcul ütötte, leköpte, keresztre küldte.

Jó lenne, ha mindenki megállna egy pillanatra a kereszt eseményeit szemlélve. Engedjük, hogy Isten Lelke meggyőzzön, leleplezzen: ilyen ma is az ember, én is.

Eltelt kétezer év… Régi történet. S ha csakugyan így is történt, mi változott, s mit változtat mindez ma? Hisz épp azt állapítottuk meg, hogy ma ugyanolyanok vagyunk, mint az akkoriak. Mit változtatott akkor a dolgon Jézus halála, miféle győzelemről beszélnek a keresztyének? Kinek lett és lesz jobb? Nem tévedés ennek ekkora jelentőséget tulajdonítani? Változtat-e mindez a ma hétköznapjain, az én életemen, az Ön életén? Mit jelent, mit jelenthet számomra Jézus kereszthalála?
„…azt jelenti: van bocsánat a számomra. Jézus Krisztusnak, az Isten fiának vére csakugyan megtisztít minden bűntől. Nem kell lelkiismeretfurdalással élnünk, nem kell különböző trükkökhöz folyamodnunk, hogy elfojtsuk az önvádat magunkban. Nem kell állandóan nyugtatgatnunk magunkat és mentegetnünk önmagunkat mások előtt.” – olvasom egy igehirdetésben. Csendes, őszinte imádságban elmondhatom Jézusnak, hogy vétkeztem, kérhetem a bocsánatát és elhihetem, hogy Ő ezeknek a bűnöknek a büntetését is elszenvedte nagypénteken. „Ha megvalljuk bűneinket, Ő hű és igaz, és megbocsátja azokat” – ígéri Isten a Szentírásban.1Ján 1,9
Azt jelenti a golgotai kereszt, hogy Isten úgy tekint rám, mintha soha nem vétkeztem volna. Azzal az atyai szeretettel fordul felém, amire egész lényem vágyik. Amit én érdemeltem, azt Jézus elszenvedte. Isten pedig kész nekem ajándékozni azt, ami Jézus életét jellemezte itt a földön is: szeretetet, Vele való bensőséges közösséget, áldást. Próbálja úgy olvasni Jézus szenvedésének történetét, hogy szeme előtt tartja: „érettem, helyettem, miattam.”Luther Márton fogalmazott így.

És mindez nemcsak üres elmélet, ezt nemcsak bebeszélik maguknak azok, akik erről beszélnek, hanem valóság. Ezt egész bensőnk valóságosan átélheti – ahogy átéltem én is. S ha valakit betölthetett ennek az öröme, akkor az kihat a hétköznapjaira, sőt a környezetére is. Aki maga is bocsánatból él, az meg tud bocsátani a másiknak – akkor is, ha a korszellem arra buzdítja, hogy kamatostól adja vissza, amit kapott. Aki átéli, hogy feltétel nélkül szeretik, akkor is, amikor nem érdemli meg (hiszen sohasem érdemli meg), annak telik arra is, hogy szeresse a nehéz embereket is. Aki mindig talál Istennél meghallgatást, vigasztalást, valódi segítséget, annak nem kell „csak egy kis figyelmet”, „csak egy kis időt” koldulnia másoktól, sőt, ő tud másokat is meghallgatni, s esetleg jó szót is tud nekik adni. S aki örömmel komolyan veszi, hogy Isten őt elfogadja úgy, ahogy van, annak Isten közelében elkezdenek rendeződni, helyére kerülni az élete dolgai.

Ön akarja-e ezt? El tudja-e hinni, hogy Isten képes és kész ezt az Ön életében is megtenni? Tapasztalt-e ebből valamit?

Az idézett vers második fele is egy olyan ember vallomása, aki számára világos lett: amit Jézus a kereszten tett, értem (is) tette.

Oly hosszú út vezet a Golgotára…
Én végigjártam. Két lázas szemem
odatapadt vonagló alakjára,
ott égett minden gyilkoló szegen.

És nem tudtam többé levenni róla.
A szemek fénye… az a szent ajak…
a hulló vér… Múlott a perc, az óra
Felejthetetlen percek és szavak.

A szívemen gigászi nagyra nőttek
láttán kemény, hideg, gránithegyek:
Helyettem! Énhelyettem! Énhelyettem!
Hogy én éljek, hogy én szabad legyek!

Mikor utolsót vonaglott a teste,
mikor már minden elvégeztetett,
mentem alá a gyász hegyéről én is.
– S ölbe vettem… egy síró gyermeket.

Megsimogattam… lázadó kezemmel,
mely azelőtt csak gyilkolt és rabolt.
S akkor tudtam meg, hogy Barabbás meghalt.
Az ő testét fedi a sziklabolt.

Már csak szeretni, simogatni vágytam,
haladni csendesen, mint Ő haladt,
aki helyettem roskadt le a porba
Golgota útján a kereszt alatt.

Helyettem! Énhelyettem! Énhelyettem!
Ez a szó zengi át az életem.
Napfény gyanánt ez tündököl felettem,
s ez nyitja meg a mennyet is nekem.

„Ki az? Ki zörget” – kérdik majd. „Barabbás,
aki helyett a Krisztus vérezett.”
S kitárják akkor ujjongó örömmel
a gyöngykapút fehér
angyalkezek.A bibliai tudósítás nem szól arról, hogy Barabbás tényleg megtért-e az események hatására. Nem tudjuk azt sem, hogy egyáltalán kiment-e megnézni a kivégzést, ahol eredetileg neki kellett volna meghalnia. A költő a szemléletes példa kedvéért feltételezi mindezt.

A keresztrefeszítésről

Mivel a római törvények szerint a zsidók nem hajthattak végre halálos ítéletet, szükséges volt, hogy a főpapi tanács (nagytanács) ítéletét jóváhagyassák a római helytartóval. A helytartó állandó székhelye Cézáreában volt, ahol a megszálló római csapatok is tartózkodtak. Azonban különleges alkalmakkor, mint pl. zarándokünnepeken, Jeruzsálemben tartózkodott a helytartó. Így ott találkozunk a tehetséges, ám könyörtelen Pontius Pilátussal. Pilátus hamar átlátta, hogy nem politikai ügyről van szó, jóllehet a zsidók megpróbálták annak feltüntetni, császár elleni lázítással vádolva Jézust. Pilátus szabadon akarta bocsátani Jézust, de tartott a zsidóktól, nehogy zavargást keltsenek, s ezzel ketté törjék addig szépen ívelő karrierjét. Mikor látta, hogy döntenie kell, s nincs helye kompromisszumnak – vagy jóváhagyja a főpapok döntését és kivégezteti Jézust, vagy vállalja egy esetleges zavargás kockázatát –, döntött. Nyilvánosan megmosta kezét vélt ártatlansága bizonyítékául, s kiszolgáltatta Jézust a zsidóknak.

A kivégzés bevezetéseként Jézust megkorbácsolták. A római korbács több bőrszíjból állt, melyekre vasgolyókat, vagy hegyes birkacsontdarabokat kötöztek. Ez feltépte a hát bőrét és húsát, nagy fájdalommal és vérveszteséggel járt. Ezután kivezették Jézust a helytartó palotájából a városon kívülre. A zsidó és a római jog szerint ugyanis a kivégzéseket a városfalon kívül kellett végrehajtani.

A keresztrefeszítést valószínűleg a perzsák találták ki és ők alkalmazták először tömegesen ezt a büntetésmódot. Az egyik legembertelenebb kivégzési formáról van szó. Marcus Tullius Cicero, híres római szónok egy védőbeszédében „a legkegyetlenebb és legborzalmasabb halálbüntetés”-nek nevezi.Cicero: In Verrem II. 5., 64., 165 A rómaiak szemében ezen túl szégyenletes halálnem is volt, csak rabszolgákat és a legelvetemültebb bűnözőket végezték ki ilyen módon. A zsidó gondolkodás az ószövetség alapján átkozottnak tartotta„átkozott Isten előtt, aki fán függ” – 5Móz 21,23 – Károli ford. azokat, akiket így végeztek ki. 

Maga a kereszt legtöbbször két darabból állt: egy földbe ásott cölöpből és az erre rögzíthető keresztgerendából. Ez utóbbit rendszerint az elítélt cipelte a kivégzés helyére erős katonai kíséret mellett, végigvonulva a nyüzsgő város utcáin. Egy-egy ilyen felvonulás nem pusztán látványosságot jelentett a város népének, hanem egyben elrettentésül is szolgált a hatalom részéről.

Jézus, valószínűleg a korbácsolástól legyengülve, nem tudta kivinni a keresztgerendát, többször elesett vele, ezért egy arra járót kényszerítettek, hogy vigye azt helyette a kivégzés helyére.

Ott, miután ruháitól megfosztották, csuklóinál fogva, kinyújtott karokkal a földön fekvő keresztgerendához szegezték. Ezt a gerendát felhúzták a földbe ásott cölöpre és rögzítették vagy a cölöp felső végén (T alak) vagy annak felső harmadában († alak). Ezt követően Jézus behajlított lábait a lábtőcsontoknál szintén a cölöphöz szegezték. Mindez iszonyatos fájdalommal járt. (Néha szegek helyett kötelet alkalmaztak, természetesen nem kíméletből, hanem hogy az elítélt szenvedéseit ezzel is megnyújtsák. Így előfordult hogy a halál csak napok múlva következett be. Általánosabb gyakorlat volt azonban a szegek használata.) A test teljes súlya a kezeken függött. Ez részint további nagy fájdalmakat okozott, másrészt a bordákat megemelve a mellkast belégzési helyzetben tartotta. Kilégzéshez a keresztre feszítettnek fel kellett magát húznia átszögezett kezeivel, illetve felnyomnia testét kiegyenesítve lábait. Minden légvétel így további embertelen kínokat okozott. A szenvedés hosszú órákon át tarott, s általában nem avatkoztak közbe. Ritkább esetben rövidítették csak meg a szenvedést azzal, hogy eltörték a kivégzendő lábszárcsontjait. Így lehetetlenné vált a test felhúzása, ezáltal a légzés is, s az áldozat rövidesen megfulladt. Jézusnál már erre nem került sor, mivel mire hozzá értek a katonák, már meghalt.Ez az ismeretterjesztő rész főként egy amerikai orvoscsoport tanulmányán alapul. Dr. W.D. Edwards és munkatársai antik és modern szerzők, régészeti leletek alapján orvosi szempontból tanulmányozták a keresztrefeszítést és konkrétan Jézus Krisztus keresztrefeszítését. Tanulmányuk végén leszögezik, hogy a történelmi és orvosi adatok azt bizonyítják, hogy Jézus biztosan meghalt a kereszten. (A tanulmányt ismerteti dr. Tagányi Károly a Békehírnök 1997/12. számában).

Az evangéliumok feljegyzései szerint még a fizikai fájdalomnál is sokkal nagyobb fájdalmat kellett átélnie: a teljes elhagyatottságot. Az Istentől való elhagyatottság volt az az ítélet, amelyet a mi bűneink vontak maguk után. Jézus tudatosan vállalta, és teljes mélységében el is szenvedte mindezt. Teljesítette küldetését, végrehajtotta azt a munkát, amiért erre a világra jött.

„A mi vétkeink miatt kapott sebeket, bűneink miatt törték össze. Ő bűnhődött, hogy nekünk békességünk legyen, az ő sebei árán gyógyultunk meg.” (Ézsaiás 53,5)

Dióhéjban

„Atyám, ha lehetséges, távozzék el tőlem ez a pohár; mindazáltal ne úgy legyen, ahogyan én akarom, hanem amint te.”
Mt 22,39

„Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engemet?”
Mt 27,46

Kérdések

Amennyiben szeretne választ is kapni tőlünk, kérjük, a kérdőív utolsó sorában adja meg e-mail címét!

A fejezetben felvetett kérdések:


    Emlékszik?

    Keresse meg a válaszokat az olvasott bibliai szakaszban illetve a fejezetben!Miért fordultak szembe Jézussal:







    Személyes kérdés


    Kérem, bizonyítsa, hogy nem robot. Válassza ki a személyautót.