II/2.

„Velünk az Isten”

Kedves Olvasónk! 

Az előző fejezetben Jézus szavaira figyeltünk. Arra, amit Ő mondott Istenről, emberekről, életről, halálról és önmagáról. Most ez utóbbival foglalkozunk bővebben: Mit mondott Jézus önmagáról?

A Hegyi beszédben sok, erre vonatkozó kijelentése már első olvasásra is különös.

„Ne gondoljátok, hogy azért jöttem, hogy érvénytelenné tegyem a törvényt vagy a próféták tanítását. Nem azért jöttem, hogy érvénytelenné tegyem, hanem hogy betöltsem azokat.”

„Hallottátok, hogy megmondatott a régieknek: … Én pedig azt mondom nektek…”

„Mert ha az embereknek megbocsátjátok vétkeiket, nektek is megbocsát mennyei Atyátok. Ha pedig nem bocsátotok meg az embereknek, Atyátok sem bocsátja meg a ti vétkeiteket.”

„Sokan mondják majd nekem ama napon: Uram, Uram, nem a te nevedben prófétáltunk-e, nem a te nevedben űztünk-e ki ördögöket, és nem a te nevedben tettünk-e sok csodát? És akkor kijelentem nekik: Sohasem ismertelek titeket, távozzatok tőlem, ti gonosztevők!”

„Aki pedig hallja tőlem ezeket a beszédeket, de nem cselekszi, hasonló lesz a bolond emberhez, aki homokra építette a házát.”

Nem tudom, feltűntek-e Önnek ezek a mondatok az előző fejezetben. Kicsoda ez a Jézus, hogy ilyeneket mond? Ő betölti a törvényt, amelyet addig (és azóta) igazából senki sem tudott? Honnan veszi a bátorságot és a hatalmat, hogy Isten törvényét a saját tanításával kiegészítse? Honnan tudja, hogy kinek fog Isten megbocsátani és kinek nem? Kicsoda ő, hogy azt álllítja: az ítéletkor az ő szava lesz a döntő? Kinek tartja magát, hogy bolondnak nevezi mindazokat, akik nem hallgatnak rá?

Ön mit gondol Jézusról eddigi ismeretei, tapasztalatai alapján? Kinek tartja Jézust?

Már az első fejezetben is megállapítottuk, hogy Ő „más”. Élesen elüt kortársaitól és a ma emberétől egyaránt. Mellette nem lehetett és nem lehet szó nélkül elmenni. Kortársai, tanítványai is újra meg újra feltették a kérdést: Kicsoda ez?Például: Máté 8,27; 21,10; Lk 5,21;
E fejezetben egy olyan történetet választottunk, amelyben – bár nagyon burkoltan – Jézus megdöbbentő dolgot jelent ki önmagáról. Egyben megfigyelhetjük azt a finom, de mégis egyértelmű módot, ahogyan Ő ezt tette. A történetet több evangélium feljegyezte (Mt 9,1-8; Mk 2,1-12; Lk 5,17-26). Mi most Márk tudósítását olvassuk el együtt! (Márk evangéliuma 2,1-12)

¹Néhány nap múlva ismét elment Kapernaumba, és elterjedt a híre, hogy otthon van. ² Erre olyan sokan gyűltek össze, hogy még az ajtó előtt sem volt hely; ő pedig hirdette nekik az igét. ³ Oda akartak hozzá menni egy bénával, akit négyen vittek. ⁴ Mivel a sokaság miatt nem fértek a közelébe, megbontották annak a háznak a tetejét, ahol ő volt, és nyílást vágva leeresztették az ágyat, amelyen a béna feküdt. ⁵ Jézus pedig látva a hitüket, így szólt a bénához: „Fiam, megbocsáttattak a bűneid.” ⁶ Ott ültek néhányan az írástudók közül, és így tanakodtak szívükben: ⁷ „Hogyan beszélhet ez így? Istent káromolja! Ki bocsáthat meg bűnöket az egy Istenen kívül?” ⁸ Jézus lelkében azonnal átlátta, hogy így tanakodnak magukban, és ezt mondta nekik: „Miért tanakodtok így szívetekben? ⁹ Mi könnyebb: azt mondani a bénának: Megbocsáttattak bűneid! – vagy azt mondani: Kelj fel, fogd az ágyadat és járj!? ¹⁰ Azért pedig, hogy megtudjátok: az Emberfiának van hatalma bűnöket megbocsátani a földön – így szólt a bénához: ¹¹ Neked mondom, kelj fel, fogd az ágyadat, és menj haza!” ¹² Az pedig felkelt, azonnal felvette az ágyát, és kiment mindenki szeme láttára; úgyhogy ámulatba estek mind, dicsőítették az Istent, és ezt mondták: „Ilyet még sohasem láttunk!”

A történetben több érdekes mozzanat van. Alighogy Jézus „hazaér”, máris nagy tömeg gyűlik össze, és kérik, várják a tanítást. Megható a béna négy barátjának szeretete, hite, leleményessége is, amivel minden akadályon keresztül elvitték barátjukat ahhoz, aki segíteni tudott rajta. Számunkra továbbra is az a legfontosabb, amit Jézus tesz és mond! Mi derül ki mindebből Róla?

Szokatlan az a mondat, amivel a beteghez fordul. „Fiam, megbocsáttattak a bűneid.” Hát nem gyógyulásért jött? Ki beszélt ott addig a beteg bűneiről?

Általános felfogás volt akkoriban, hogy a betegség, a csapás Isten büntetése valamilyen konkrét bűnértBár a Szentírásban több példát is találunk arra, hogy Isten egy bűnt betegséggel büntet, és az is igaz, hogy minden baj, így a betegség is a bűn miatt van. A dolog mégsem ilyen egyszerű. A betegségek az ember bűnbeesésének, Istentől, minden élet és jó forrásától való elszakadásának általános következményei. Bár Isten gyakran felhasználja őket arra is, hogy fegyelmezzen, neveljen, magához térítsen embereket, még­sem igaz az, hogy minden betegség a beteg valamely konkrét bűnének a következménye. (A bűn kérdé­séről a következő fejezetben bővebben lesz szó.). A jelenlevő „kegyesek” (írástudók) nyilván így is tekintettek a bénára: milyen nagy bűnös lehet ez, ha ilyen beteg!

Ez a gondolkodás tőlünk sem idegen. „Mit vétettem én, illetve az a másik ember, hogy ez történt velem, vele…?” – halljuk ma is sokszor.

Jézus egészen másként közelítette meg a dolgot. Számára a béna nem azért beteg, mert valamilyen bűnéért bűnhődik, hanem bűnös és beteg. A betegség csak az egyik probléma. Ez az ember kétszeresen rászorult ember: bűnbocsánatra és gyógyulásra van szüksége. Akár tudatában van ennek, akár nincs.

Jézus először az általa fontosabbnak ítélt, bár kimondatlan problémával foglalkozik. Kijelenti: bűneid meg vannak bocsátvaKülönös, hogy nem szab feltételt. Kész tényként jelenti be a béna bűneinek bocsánatát. Erre is vissza­térünk a következő fejezetben..

Ebbe akadnak bele az írások tudósai. Ki bocsáthatja meg a bűnt? Egyedül IstenTöbb bibliakiadás utal itt az Ószövetségből két helyre: Zsolt 130,4; Ézs 43,25. Mindkettő arról beszél, hogy Isten az, aki megbocsát(hat)ja a bűnt.. Ez nyilvánvaló. Akkor viszont Jézus isteni hatalmat tulajdonít magának. Ez viszont istenkáromlás! – jutnak el a végkövetkeztetéshez. Gondolatmenetük logikus és ráadásul az Istentől származó írásokon, kijelentésen alapul.

Jézus válasza ismét meglepő. Mi a könnyebb – kérdezi -: azt mondani, hogy bűnied megbocsáttattak vagy azt mondani: kelj fel és járj? A bűnbocsánatról könnyű biztosítani valakit, hisz azt senki sem tudja ellenőrizni. Vagy igazat mondott, vagy nem. Legfeljebb a bűnös érez vagy nem érez valami felszabadulást. Ha viszont felszólítok egy bénát, hogy álljon fel, rögtön kiderül, hogy van-e valamilyen hatalmam vagy nincs. Ha feláll – van, ha nem – nincs. A szélhámosság rögtön kiderül. Annyira egyértelmű a válasz, hogy Jézus meg sem várja, míg az írástudók kimondják, hanem így folytatja: „Azért pedig, hogy megtudjátok: az Emberfiának van hatalma bűnöket megbocsátani a földön – így szólt a bénához…” – és meggyógyítja a beteget. Tehát nem szélhámos. S ha a betegség meggyógyult, az a zsidók számára egyértelműen azt is jelentette, hogy az ok, a bűn is rendeződött. Jézus saját gondolkodásuknak megfelelően beszél az írástudókkal, mikor bűnbocsátó hatalmát a beteg meggyógyításával igazolja. Minden ott ülő számára egyértelmű volt, hogy Jézus valóságos hatalommal bocsátotta meg a bűnt.

De hát „Ki bocsáthat meg bűnöket az egy Istenen kívül?” Senki. Jézus viszont megbocsátotta. Akkor Jézus – Isten? A történet egyértelműen erről beszél. Nem mondta ki, de mégis elmondta: Jézus IstenTöbb olyan történet, beszélgetés van az Újszövetségben, ahol Jézus – bár nem mondja ki – kijelenti: Ő Isten. Néhány helyen láthatjuk azt is, hogy a vallási vezetők meg is értik, amit Jézus mond – csak nem fogadják el. Dühbe gurulnak és meg akarják kövezni. (Pl Jn 7,30; Jn 8,59.).

A Szentírásban sokszor felfedezhetjük, hogy Isten egyetlen eseménnyel, egyetlen kijelentéssel több ember, több csoport különböző kérdéseire, problémáira ad egyidejűleg választ, megoldást. Sajátos jegy ez, amely Isten cselekvésére jellemző. Mi sokszor válaszút előtt állunk, hogy kinek segítsünk, melyik problémát oldjuk meg? Hisz ha segítek az egyik embernek, egy másiknak ártok, vagy legalábbis rosszulesik neki. Egyszerre csak egy problémával tudok foglalkozni.
Az olvasott történetben a beteg (kettős) nyomorúsága gyógyulás és bűnbocsánat után kiált, a barátok fáradságuk eredményét várják. A sokaság tanítást remél Jézustól, a vallásos zsidók valamilyen jelet, hogy végre valami bizonyosat tudhassanak erről a rabbiról. S eközben Jézus tudja, hogy mindannyiuknak bűnbocsánatra, Isten megismerésére, közelségére van szükségük. Figyelje meg, hogy amit Jézus mond, tesz, az egyben azt is jelenti, hogy egyszerre foglalkozik valamennyi problémával! Újabb jel, ami Jézus istenségére utal, mint ahogy egy nagy festőt is jellemez képein a témaválasztás, színhasználat, ecsetkezelés vagy éppen az aláírás.

Jézus, aki akkor ott ült a házban, talán láthatóan fáradtan, aki ugyanúgy evett, aludt, mint bárki más, az a Jézus egyenlő a mindenható Istennel, a láthatatlannal, az örökkévalóval, a megközelíthetetlennel? Hiszen Jézus az Atyáról beszélt, Hozzá imádkozott. A Biblia nem egy Istenről tanít? De igen. Meg lehet ezt érteni egyáltalán?Minden szempontból kielégítő „magyarázatot” akkor sem tudnánk adni, ha könyveket írnánk erről, mint ahogy írtak is. A fejezet végi ismeretterjesztő részben leírunk néhány gondolatot, szempontot, amely talán segít Önnek is közelebb kerülni ehhez a titokhoz.

Szinte mindenki, aki a keresztyénséggel kapcsolatba kerül, az gondolkodik, rágódik Jézus istenségének kérdésén. Talán Önt is foglalkoztatta már ez. Örülnénk, ha leírná ezzel kapcsolatos gondolatait!

Ha nem is tudunk ésszerű magyarázatot adni arra a titokra, hogy Isten Jézusban emberré lett és eljött közénk, de világosabb lehet számunkra ennek célja, és az, ami mindebből következik.

Amilyen Jézus volt ebben a világban, olyan Isten is. Jézus Isten, aki a történelem egy pillanatában emberi testet vett magára, hogy emberi nyelven, emberi érzésekkel, tulajdonságokkal adja az emberek tudtára, hogy milyen is ő valójában. Így válik érthetővé számunkra Jézus különlegesen tiszta és vonzó jelleme, csodálatos képességei. A világon egyedül ő volt az, aki igazán hitelesen tudta az Atyát bemutatni. Isten üzenetét, isteni hatalmával és szentségével, személyesen maga Isten hozta el az embereknek. Jézusban tehát Isten emberré lett, belépett az emberiség történelmébe, életébe, hogy elérje az embereket. Az őt körülvevő mennyei dicsőségből lehajolt hozzánk, hogy visszatérhessünk arra az útra, melyet eredetileg szánt nekünk. Ez a Biblia egyik legcsodálatosabb, minden fantáziát meghaladó mondanivalója a mi Atyánkról.

Amikor Máté evangélista beszámol Jézus születésének előzményeiről, akkor Istennnek egy több száz éves igéretét idézve csodálatos néven nevezi a születendő gyermeket: ImmánuelMt 1,23; Ézs 7,14.. Ez a név azt jelenti: Velünk az Isten. Jézusnak ez a neve arról a titokról beszél, hogy bár számtalan oka volt és lenne ma is Istennek, hogy végleg elforduljon tőlünk, hogy hagyja beérni az emberiség minden gonoszságának halálos gyümölcsét – mégsem tette és nem teszi ma sem. Pedig az ember elfordult Tőle, sőt szembefordult Vele. Mai világunkra különösen jellemző, hogy egyre inkább félreteszik a személyét, véleményét, akaratát, törvényeit. Nem kell ő a legtöbb embernek. Karácsonykor Isten élő levelet küldött az emberiségnek arról, hogy ő mindezek ellenére szeretettel fordul az ember felé. Személy szerint Önhöz is és hozzám is. Lehet keresni és meg lehet találni. Jézust kell megismernem, Vele kell megismerkednem – és megtalálom Istent. Ezért szól Jézusról a mi sorozatunk is.

Csak Jézus Istenségének alapján érthető Jézus tanításában, kijelentéseiben az a vonás is, ami azóta is felborzolja a kedélyeket. Ez pedig a kizárólagosság igénye. Jézus nem azt mondta, hogy én vagyok egy út Isten felé, hanem, hogy „én vagyok az út, és senki sem mehet az Atyához, csak általam.” Én, és senki más Ugyanezt tükrözik pl.: Mt 10,27; Mt 28,18; Jn 3,16-17; Jn 3,35.. Hogy állíthat ilyet? Úgy, hogy Ő Isten. És mindenki más: vallásalapítók, tanítók, bölcs vezérek, nagy gondolkodók – csak emberek. Isten egyetlenegy személyben lett emberré, aki elmondta és megtette mindazt, ami nekünk az Istenhez való visszataláláshoz és a Vele való boldog élethez szükséges. Ha Jézus nem Isten, akkor miért higgyek pont Neki? Ha viszont Isten, akkor az, aki Jézusra bízza magát, szilárd alapra épít.

Jézus a láthatatlan Isten látható képe, hatalmas üzenet Isten szeretetéről, aki azt mondja, hogy csak rajta keresztül lehet Istenhez jutni. Kedves Olvasónk! Ön mit gondol minderről?

A fejezet elején idéztük a Jézus kortársait foglalkoztató nagy kérdést: Kicsoda ez? És ez a kérdés azóta is ott van az emberekben. Sokféle vélekedést hallunk ma is Jézussal kapcsolatban. Hát mégsem olyan egyértelmű mindenkinek, hogy ő Isten, aki értünk emberré lett? Ha ennyire fontos, hogy Jézus Isten, akkor miért nem beszélt erről nyíltabban? Miért nem bizonyította be valamilyen kétségbevonhatatlan módon a nép vezetőinek, írástudóknak, mindenkinek? Nem tudta, nem akarta?

És miért nem bizonyítja be Isten kétségbevonhatatlanul minden istentagadónak, hogy létezik?

A választ keresve Isten személyéhez, természetéhez jutunk el. Egyik alapvető tulajdonságát ismerhetjük meg. Nem arra vágyik, hogy mi bizonyítékok súlya alatt kénytelenek legyünk elfogadni létét, vagy azt, amit mond. Ő személyes kapcsolatot akar velünk. Ennek alapja pedig csak a bizalom lehet. Bizonyításra pedig csak ott van szükség, ahol nincs bizalom.
Ugyanezt láthatjuk Jézusban is. Azokat, akik jelek és csodák bizonyítékait követelték, visszautasította. Jézustól sokan nem azért követeltek bizonyítékokat, hogy hinni tudjanak, hanem azért, hogy – legalább önmaguk előtt – igazolják hitetlenségüket, elutasításukatJézus egy ízben szemére is veti ilyen embereknek: Mindegy, hogy mit teszek én vagy tesz az Atya. Ti nem hisztek, mert nem akartok. Ld. Mt 11, 16-19. ill Lk 7, 31-35. Azok viszont, akik bizalommal, őszintén közeledtek Felé, előbb-utóbb eljutottak a meggyőződéshez: Ő az Isten Fia, Ő az, akit hallgatnom, követnem kell és lehet, Ő az Isten. Jelek és csodák sokasága is igazolta számukra Jézus állításainak igazságát. A különbség a hozzáállásban volt. Ezek választ kerestek kérdéseikre, segítséget, mert kételyeik voltak. Azok csak kibúvót, hogy nyugodtabban hagyják figyelmen kívül, amit Jézus mondott.
A nyitottságot várja ma is tőlünk Isten. Nem baj, ha tele vagyunk kérdésekkel, kételyekkel. Az ismeretek, sőt akár a hit hiánya, a hinni nem tudás nem baj. A baj csak a hinni, bízni nem akarás.

Milyen kérdés foglalkoztatja most Önt Jézussal kapcsolatban? Mit gondol, hogyan kaphatna választ Istentől kérdésére?

„Ki kétkedőn boncolja Őt, annak választ nem ád,
De a hívő előtt az Úr megfejti önmagát.”
(W.Cowper)

Nem tudom, miért és hogyan, de tudom, hogy úgy éreztem: ez az üzenet nekem szól. Kb. 13-14 éves lehettem, s egy hívő rokonunknál hallottam egy éneket, amelynek ez a két utolsó sora. Bár akkor egyáltalán nem hittem még Isten létezésében sem, ma is emlékszem arra a meglepetésre, izgalomra, amit ez a két sor kiváltott bennem. Akkoriban kezdett el komolyan foglalkoztatni Isten létének kérdése – mint talán minden tizenévest, amint felfedezi maga körül a világot. Elolvastam egy könyvet a vallásokról (melyik lehet az igazi, melyiknek van igaza?), vitatkoztam egy istenhívő barátommal a nagy kérdésről: van-e Isten? Ekkor hallottam ezt az éneket, és egy dolog hirtelen világos lett. Valahogy megéreztem belőle: ha így, elméleti szinten, kívülállóként csak ismereteket akarok szerezni Istenről, meg akarom tudni, hogy létezik-e, hogy melyik az igazi vallás – akkor nem jutok célhoz. Személyes lépésre, „kapcsolatfelvételre” van ahhoz szükség, hogy valaki bármit is tudhasson ebben a kérdésben. Akkor viszont már nem maradhatok semleges, kívülálló. Bár ez a második felismerés nem volt ilyen tudatos, elég volt ahhoz, hogy visszatartson. Talán ugyanaznap este történt, hogy otthon az ágyamban gondolkozva a dolgokon, azt éreztem: ha most elkezdenék imádkozni, akár így, teljesen hitetlenül is, akkor valami történne. Valami kapcsolatfelvétel lenne Isten és közöttem, és valahogy oda, „azok” közé kezdenék tartozni egy kicsit, akik nem semlegesek, hanem azt mondják: tudják, hogy van Isten, mert ismerik Őt. Bár akkor még nem voltam kész erre, bizonyos értelemben mégis előrelépés volt ez. Egyfelől már tudtam, hogyan induljak el Isten felé – mint valóságos személy felé, nyitottan, őszintén –, másfelől a személyes kapcsolat lehetősége nem hagyott nyugodni. Tulajdonképpen Isten nem hagyott nyugodni, míg ez a kapcsolatfelvétel ténylegesen meg nem történt.

Ha Jézus Krisztus Isten és Ő megismerhető, ez önmagában is erőteljes biztatás a „kapcsolatfelvételre”. Szólította-e már meg őszintén, saját szavaival Istent? Tapasztalt-e valamit? Mit gondol, ha most – talán először – megszólítaná Őt, mi történne?