Vonatra várakozva egy kóbor kutyára lettem figyelmes. Mindenkihez odament, és esdeklő tekintettel nézett az emberekre. Lassan közelített felém is. Alkalmasnak találtam a pillanatot, hogy útravalómból néhány finom falattal segítségére siessek. A ledobott darabok – furcsa módon – nem hozták izgalomba. Körbeszaglászta, orrával megbökdöste, és – többé ügyet sem vetve azokra – újra csak engem nézett. Váratlanul ért ez a reakció, én arra számítottam, hogy mohón ráveti magát, pillanatok alatt felfalja a falatokat, majd kedvesen megcsóválva farkát újabbat kér. Úgy tűnt, hogy kölcsönösen nem értettük meg egymást. Rövid ideig várakozott, és látva tanácstalanságomat, másik utashoz távozott.
Egy idős úr szemtanúja volt az eseménynek. Zavarom oldásaként – feléje fordulva – ezzel a konklúzióval próbáltam pontot tenni az esemény végére: „Nahát, ez a kutya sem volt éhes!” Utastársam találó választ adott: „Nem ételre, hanem gazdára éhezik!”
Válaszát továbbgondolva ez a kis kóbor eb az embervilágot testesítette meg számomra. Mindenki gazdára vágyik, és ezt az éhséget a világ által kínált számtalan finom falat sem képes kielégíteni; az ember örök vágyódó marad. Szent Ágoston így magyarázta az emberben lévő olthatatlan vágyat: “Magadnak teremtettél bennünket Istenünk, és nyugtalan a mi szívünk, amíg meg nem nyugszik tebenned” De ez a megnyugvás elérhetetlen lenne, ha Isten, Jézus Krisztusban fel nem kínálta volna a golgotai kereszten önmagát.
Írta: Budai Judit, forrás: Biblia Szövetség Egyesület
Jézus Krisztus: „Mert azért jött az Emberfia, hogy megkeresse és megtartsa, ami elveszett.” (Lukács evangéliuma 19,10)
Kérdésed merült föl valamivel kapcsolatban? Elmondanád a véleményed? Írj nekünk, válaszolunk! Üzenetedet senki nem fogja látni, csak mi!