Tamás pedig, egy a tizenkettő közül, akit Ikernek hívtak, nem volt velük, amikor megjelent Jézus. A többi tanítvány így szólt hozzá: Láttuk az Urat. Ő azonban ezt mondta nekik: Ha nem látom kezén a szegek helyét, és nem érintem meg ujjaimmal a szegek helyét, és nem teszem a kezemet az oldalára, nem hiszem. Nyolc nap múlva ismét benn voltak a tanítványai, és Tamás is velük. Bár az ajtók zárva voltak, bement Jézus, megállt középen, és ezt mondta: Békesség nektek! Azután így szólt Tamáshoz: Nyújtsd ide a kezedet, és tedd az oldalamra, és ne legyél hitetlen, hanem hívő! Tamás pedig így felelt: Én Uram és én Istenem! Jézus Így szólt hozzá: Mivel látsz engem, hiszel: boldogok, akik nem látnak, és hisznek.
(János evangéliuma 20, 24-29.)
A hit kérdése mindig zavart kelt az emberekben, mert vagy nem szeretünk elmélyedni ebben a kérdésben, vagy félreértjük. A szót sokszor használjuk, de valójában kevesen rendelkezünk vele. És igazi hitpróba az, amikor a fogalom alatt nem a kézzelfogható tapasztalataink megerősítését vagy egy kicsit bizonytalan állítás elfogadását értjük, hanem azt, hogy elfogadjak valamit, ami teljesen hihetetlen.
Ilyen, a valódi hit próbája maga a Húsvét: hogyan állok én ahhoz, hogy Jézus, akit keresztre feszítettek, harmadik napon feltámadt és most is él. Hitpróba ez most is, és volt akkor is, ahogy azt a leírt bibliai részben is olvashatjuk Tamás történetében. A hit akadályait és a hit örömét nézzük meg közelebbről.
I. A tanítványok bizonyságtétele!
Azt olvashatjuk, hogy nincs nagy hatása annak, hogy a tanítványok elmondták Tamásnak, hogy Jézus él, hogy feltámadott, hogy beszéltek Vele, amikor ott járt náluk. És ez mindannyiunk tapasztalata is. Beszélünk az élő Jézus Krisztusról és mintha senkit sem érdekelne, nem látjuk a hatást. Ez felveti azt a kérdést, hogy vajon mennyire hiteles a mi bizonyságtételünk és a beszédünk?
Mert sokszor ezért sincs hatása: ott vannak a mi hiányosságaink, nagyon sokszor hiteltelenné tudnak válni a mi szavaink, mert nincs meg az az odafigyelés, ami az Úr Jézusban mindig ott van, vagy éppen a szeretet hiányzik, amit pedig megkaptunk az Úrtól, csak tovább kellene adnunk. Aztán hányszor előfordul, hogy nincs miről bizonyságot tennünk, mert mi is küzdünk a feltámadásba vetett hittel.
Hiteles bizonyságtételre van szükség, de az biztosan elég önmagában? A tanítványok hiteles tanuk voltak, igazat mondtak. Ott volt az öröm a bizonyságtételükben. De jó lenne, ha ezt mi is mindig el tudnánk mondani, hogy örömmel szolgálok, örömmel beszélek Jézusról, hiszen örömüzenetet közvetítek. Tehát volt igazság, volt hitelesség és volt öröm, mégsem történt áttörés Tamásnál. Nem nagyon hitte el, amit társai mondtak neki. Amikor csak ezt tapasztaljuk, a sikertelenséget, akkor könnyen úrrá lesz rajtunk az elkeseredés. Amikor sem az örömhír hirdetőjében, sem a hallgatójában, sem bennem, akihez szólnak, sem a másikban nem mozdul meg semmi.
Ez ellen úgy tudjuk magunkat felvértezni, hogy nem felejtjük el, hogy a hit az Isten ajándéka: nem én térítek, nem én erőszakolom ki a hitet sem magamnak, sem másnak, hanem elkérem az Úrtól. A Szentlélek eljöveteléig nem nagyon hittek a tanítványoknak, utána azonban több ezer ember. Jézussal találkozni a Szentlélek által lehetséges, és ehhez hit kell. Az Úr Lelke az, aki megnyitja a szívemet, aki befogadóvá teszi a lelkemet és úgy formál, hogy a hitem valódi, és a bizonyságtételem is az új életemben egyre hitelesebb legyen.
II. Tamás hite.
Tamás az egyik „legkülöncebb” tanítvány volt, akiről azt tudjuk, hogy reálisan látta a világot, ma úgy mondanánk, hogy két lábbal a földön állt, de eközben bátor is volt, és amikor ezek a tulajdonságok egyszerre vannak jelen valakinek az életében, akkor hajlamos borúsabban közelíteni eseményekhez. Ez történt Tamással is: megrázta Jézus halála olyannyira, hogy el is vonult, elkülönült és maga akarta feldolgozni a sokkoló történéseket, hogy egyedül birkózzon meg a helyzettel: Majd ő tudja, hogy mit kell tennie! Azonban be kellett látni, hogy ez egyedül nem megy. Amikor ezt belátta, jó helyre ment, visszatért a tanítványok közösségébe, a gyülekezetbe. Aztán azt is olvashatjuk, hogy becsületes volt, hiszen bevallotta, hogy akkor még gyenge volt a hite, nem akarta megjátszani magát.
Joggal lehet pozitív véleményünk róla. Hány és hány szimpatikus ember van a környezetünkben, akik őszintén, becsületesen, de hitetlenül, és így örömtelenül, teljes reménytelenségben élik mindennapjaikat.
Azonban az is nyilvánvaló, hogy felelős is volt hitetlenségéért: elvonult, pedig Jézus előre megmondta, hogy mi fog történni és kérte tanítványait, közte Tamást is, hogy maradjanak együtt, erősítsék egymást.
Tamás tehát engedetlen volt és ennek az lett a következménye, hogy először lemaradt az Úr Jézussal való találkozásról. A gyülekezetben könnyebb Vele találkozni, ott van bizonyosság, ott van egymás hitének megerősítése, egyedül nem nagyon megy, sokkal nehezebb. Ez a mi felelősségünk: keresni az Úrral való találkozás lehetőségét. Nem nagyon keressük, pedig Húsvétkor is hívnak a harangok az istentiszteletre, ahol meg akar szólítani minket az Úr. Jó lenne elhagyni a „hiszem, ha látom” hamis büszkeségét.
Aztán jött a döbbenet Tamás életében. Megtörtént, ami elképzelhetetlen: találkozott a feltámadott Jézussal. Mégis igaz? Ez ma is lehetséges, bármennyire is hihetetlennek tűnik! Amikor megtörténik, akkor minden a helyére kerül, minden megváltozik, új, hitvalló élet születik. „Én Uram és én Istenem”, szakad fel Tamás ajkáról a bizonyságtétel boldogan. Mennyivel előbb elkezdődhetett volna a boldogsága, mennyivel előbb elkezdődhetne a te boldogságod is!
III. A hit boldogsága.
Ugyanis a hit boldogság és mindenkinek erre a boldogságra, örömre van szüksége, ami csak az Úr Jézusnál található, de Nála megtalálható, nem kell és nem is érdemes máshol keresni.
Az öröm már ott kezdődik a hitre jutott embernél, hogy tapasztalja, Jézus mindenkinél jobban ismer minket. Szó szerint idézi Tamást, hogy milyen igényei voltak. Nagyon jól tudja, hogy nekünk mire van szükségünk, mitől válunk nyitottabbá, hol van az a pont, az a helyzet az életünkben, amikor a legnagyobb szükségünk van az Ő szeretetére, megszólítására, közeledésére. Jobban tudja, mint mi magunk, mert ha rajtunk múlna, akkor soha nem lenne aktuális a Vele való foglalkozás. Ismer minket, és ennek ellenére szelíden szól hozzánk szeretettel. Milyen csodálatos, hogy nincs szemrehányás a szavaiban, nem így közeledik, hanem gyengéden! Tudunk-e ilyen szelíden szólni Jézusról, az igazságról, hallunk-e ilyen szelíd szót?
A hit öröme az is, hogy túllátunk a szemünkön: nem ragadok le az amúgy is csalóka kézzel fogható dolgoknál. Amikor szinte megbénítanak a fájdalmak, félelmek, a világ gonoszsága, realitása. Azt hiszem mindannyiunknak ismerős érzések ezek. De ha Isten rányitja a szemünket Önmagára, az a fájdalomban is örömöt jelent, mert túl tudunk látni ezeken és nem kötöznek meg minket. Új világ tárul elénk az új életünkben: az Úr hatalmának, szeretetének, gondviselésének a látása. Ahol eddig halált, szomorúságot, nyomorúságot, kilátástalanságot, reménytelenséget láttam, most életet. Ez az életlehetőség eddig is itt volt, eddig is felkínálta ezt nekünk az Úr Jézus, csak én nem vettem észre.
A hit öröm (is), mert életutat és célt ad: A hitetlenkedő, különc, szomorkás Tamás, a hagyomány szerint, Indiáig elment hirdetni az örömüzenetet, hogy Jézus él és sokan tértek meg ennek hatására. Így munkálkodik csodálatosan bennünk a feltámadott Úr Jézus: a hitetlenkedőből hívő lesz, a bizonytalanból bizonyságtevő, a boldogtalanból, elkeseredettből boldog, a halottból élő, örökké élő. Ilyen életet ajánl nekünk ma is, most is az Úr, fogadjuk el hittel! Ilyen hívő ünneplést kívánok mindenkinek ezen a Húsvéton!
Ámen.
Balogh Márk Dávid,
református lelkipásztor
Kérdésed merült föl valamivel kapcsolatban? Elmondanád a véleményed? Írj nekünk, válaszolunk! Üzenetedet senki nem fogja látni, csak mi!