Aki gyakran utazik repülőn, ismeri a helyzetet: felszállás előtt a légiutaskísérők elmagyarázzák, hogyan kell használni a mentőmellényt és oxigénmaszkot vészhelyzet esetén, az utasok pedig figyelmesen végighallgatják őket és gondosan tanulmányozzák az előttük lévő tájékoztatókat is.
Na jó, eddig tartott a vicc, és most nézzük, hogyan zajlik mindez a valóságban: először is áttanulmányozzuk az ingyenes magazinokat, vagy felszállás előtt gyorsan még elintézünk pár telefonhívást, mielőtt felvennénk az alvómaszkunkat és hátradőlnénk kényelmes székünkben. „Már kívülről fújom az egészet” – mondtam én is magamban legutóbbi utamon, amikor egyszer csak belém hasított a gondolat: mit tennék, ha ezúttal tényleg történne valami? Tényleg fel tudnám fújni a mellényt, vagy meg tudnám találni a legközelebbi vészkijáratot, akkor is, ha élet-halál között lebegnénk? Vagy körbenéznék és keresnék valakit, aki figyelt a bemutatón és tudja, mit kell tenni? Esetleg gyorsan átfutnám a tájékoztató füzetet?
Az emberek általában nem készülnek fel a vészhelyzetekre, mert hozzá vannak szokva, hogy a rossz dolgok másokkal történnek, nem velük. Mindenki életében eljön azonban a pillanat, amikor nehéz helyzettel találja szembe magát. Időskori szellemi leépülés, kóma, baleset, betegség: olyan helyzetek, amikor elveszítjük az irányítást az életünk felett, amikor a dolgok kimenetelét nem tudjuk befolyásolni. S a végső „vészhelyzetre”, a halálunkra vajon felkészülünk-e? Hiszen fiatalként még olyan távolinak tűnik, később pedig túl kényelmetlen szembenézni vele, vagy soha nincs időnk ezzel foglalkozni. Nem tudjuk, mikor jön el ez a pillanat az életünkben! Készüljünk most az örökkévalóságra és keressük Istent életünkben, hogy tudhassuk, hová érkezünk meg életünk végén!
(Thomas Bühne, lebenistmehr.de)