A copfos tudta jól, hogy a nyitott kapun nem szabad kilépni. Igen, a kapu nyitva volt, mert vártuk az énekkar tagjait, de a forgalmat egyirányúra terveztük: csak befelé. Kifelé senki, főleg nem 3 éves kor alatt. A szandál azonban bizsergett a leányzó talpa alatt, és elindult. Tudta, hogy rajta van a szemünk, ezért megtorpant a küszöbön, huncutul hátranézett, és feltette a kérdést, mintegy szánkba adva azt: „Hát te meg hová mész?” Igen, ez a mi szerepünk szokott lenni. Mert rosszalkodás felé indulva biztonságot ad és visszahúz a nagyok kérdése: Hová mész? Mire készülsz?
Mi, „nagyok” is kicsik és kísérthetőek vagyunk. Elindulunk olyan irányba, kokettálunk olyan szituációkkal, amelyek túl vannak a határon: az Istenünk által felállított rend határain. Tudjuk jól, mi vallunk kárt, ha átlépjük. Nem is akarjuk igazán, csak jól esne egy személyes mondat az Úrtól. Vágyunk arra a biztonságra, amit tekintete és szava ad, még ha dorgálnia kell is. Sokan lépnek helytelen irányba pusztán azért, mert kíváncsiak: észreveszi-e valaki? Számon tartja-e őket valaki? Fontosak-e egyáltalán, hiányoznának-e bárkinek?
„Hát te hová mész?” – ez a kérdés ott lebeg az emberiség felett, és végighúzódik a történelmen. Átléptük a határt, de Isten utánunk szól. Szeme rajtunk, és nem térhetünk ki előle. Azt gondolod: bárcsak ne látna! Bárcsak lenne egy Isten-mentes hely! Nem, nem vágysz erre igazán! Valójában arra vágysz, hogy hiányozz a családi asztaltól, hogy fájjon az üres helyed az Atyának. Fáj. Nem fogja a dacot azzal táplálni, hogy könyörög; nem fogja rád erőltetni az atyai ház rendjét, biztonságát és örömeit. De hív, hazavár és életed utolsó percéig kérdi: Hát te hová mész?
Írta: Bálint Józsefné Gyöngyi
Forrás: www.bibliaszov.hu
„Hova menjek lelked elől? Orcád elől hova fussak? Ha a mennybe szállnék, ott vagy, ha a holtak hazájában feküdnék le, te ott is jelen vagy. Ha a hajnal szárnyaira kelnék, és a tenger túlsó végén laknék, kezed ott is elérne, jobbod megragadna engem.” (Zsolt 139,7-10)