Az egyik tanítványom többször is hiányzott azzal az indokkal, hogy a nagymamája meghalt. Miután egyszer rákérdeztem, hány nagymamája van még, más kifogást keresett, amivel távolmaradását próbálta igazolni. Mindnyájunkban létezik egy belső hang, amellyel saját ártatlanságunkat bizonygatjuk magunknak. Többnyire valahogy így hangzik: “mivel felbosszantottál, elveszítettem az önuralmam”, “a házastársam furcsán viselkedik, ezért megszegtem a hűségre vonatkozó fogadalmam”, vagy “a nehéz gyermekkorom miatt iszom”. A különböző érvek és kifogások száma végtelen.

Amikor Isten választott népét megszabadította az egyiptomi fogságból, a sivatagban is gondjukat viselte. Az emberek mégis folyamatosan csak panaszkodtak és Istent hibáztatták a körülményekért. A mai pszichológusok is erre biztatnak: követeld, ami neked jár. De Isten azt mondta: “Azért vezettelek titeket a sivatagba, hogy meglássátok, milyen a szívetek”.

Az ember tehát alap természete szerint állandóan elégedetlenkedik és Isten azt szeretné, ha ezt mi magunk is felismernénk. Ez a mennyei logika segít abban, hogy amikor valamilyen nehézséggel nézünk szembe, kifogások keresése helyett felismerjük, hol kell keresnünk a probléma valódi forrását. Lehetséges, hogy azért iszom, mert ahelyett, hogy Isten szeretetére támaszkodnék, a pohár alján keresem a boldogságot? A házastárssal megromlott viszony pedig rávilágíthat arra, milyen önző módon viszonyultam a páromhoz.
A nehéz helyzetekben még inkább támaszkodhatunk Istenre, ehhez azonban nekünk is el kell ismernünk, hogy bűnösök vagyunk és kérni Istent, hogy segítsen felülkerekedni esendő emberi természetünkön.
(Andreas Burghardt, lebenistmehr.de)