Liebe József életét talán ez a kép példázza legjobban. Addig is mozgalmas életében Isten valami újat kezdett, s erre, mint egy új alapra egy teljesen új értékrend, újfajta kapcsolatok, új életmód, új “ház” épült.
Fotó: Váraljai Erzsébet
– Honnan indult a “régi”?
– Hat testvér között középen születtem. A nagyok is kedvencek voltak, a kicsik is, rám kevés figyelem maradt. Apám részeges kárpitos volt, akinek hol volt munkája, hol nem, ezért már egyévesen anyám beadott a menhelyre. Egy év múlva kivett, de a helyzet nem sokat változott otthon, s én elég korán csavargó lettem. A háborúban apám elesett, a család szétesett, s tizenöt évesen én lettem a családfenntartó egy pék kifutójaként.
– Nem túl biztató kezdet. Hogy folytatódott? Hogy épült az “első ház”?
– Nemsokára villamoskalauz lettem, majd katonaság következett. ’51-ben nősültem először, ’52-ben született az első fiam, de négy év múlva elváltunk az anyós miatt. Akkoriban kezdték el (először) építeni a metrót Budapesten, és én átmentem oda dolgozni. Összesen volt vagy húsz munkahelyem. Ha valahol egy forinttal több órabért adtak, akkor átmentem oda. Ennyire rabja voltam a pénznek. ’56-ban nősültem másodszor, de ennek is válás lett a vége. A második válás körül kezdtem el inni és kártyázni. Akkor a filmgyárban dolgoztam, s mikor a válás során elvesztettem az otthonomat, az igazgató rendelkezésemre bocsátotta a víkendházát, hogy ideiglenesen legyen hol laknom. Én nagyon berúgtam bánatomban, és elaludva, a cigarettámmal felgyújtottam a faházat. Csak akkor ébredtem fel, amikor már a szemöldököm égett…
Ebben az időben mint kompresszorkezelő dolgoztam. Büszkén hirdettem, hogy a gépem óránként 7 liter gázolajat fogyaszt, míg én naponta 7 liter sört (valóságban ez 6-10 liter között mozgott). Persze, ehhez pénz is kellett, így aztán ha a gép üzemelt mondjuk napi két órát, én a naplóba 7-et írtam, s a megmaradt gázolajjegyet eladtam a benzinkútnál. A legnagyobb szenvedélyem a kártya volt. Az ultitudományok doktorának, sőt ultikirálynak tartottam magamat. Egy naptárba rendszeresen beírtam, hogy hány órát kártyázom, mennyit nyerek vagy veszítek. Minden év végén összeadtam az óraszámot és így jött ki kb. évi 800 óra.
Szinte állandóan káromkodtam. Ha jókedvem volt, azért, ha meg valami bosszantott, akkor pláne. Igazat csak akkor mondtam, ha eltévesztettem. Örökké nyugtalan, izgága, összeférhetetlen voltam. Amikor a feleségem felszólította a kártyapartneremet, hogy
menjen haza, mert késő van, bosszúból egy hónapig nem szóltam hozzá. De ezen a téren már gyakorlatom volt, mert a filmgyári osztályvezetőmmel sem álltam szóba. Még a testvérhúgommal is haragban voltam.
51 éves koromra eléggé tönkrementem az ital, a cigaretta miatt. Agyvérzést kaptam. Ettől a tudatom annyira megzavarodott, hogy lefeküdtem az úttestre, hogy a járművek ne tudjanak közlekedni. Mentőket hívtak, azokra is rátámadtam. Erőszakkal kellett a kórházba bevinni. Két hétig semmi remény nem volt arra, hogy talpra állítsanak, bár sokkoltak is. Egy ilyen állapot legtöbbször lebénuláshoz, vagy elmebajhoz vezet. Hála Istennek, egyik sem következett be, de amikor három hónap múlva kiengedtek a kórházból, ott folytattam, ahol abbahagytam.
– Pénz, sör, ulti – ezek voltak a régi ház pillérei. Legtöbben akkor keresik Istent, amikor az életük zsákutcába jut. De Te, Józsi bácsi, jól megvoltál ebben, nem?
Abszolút jól. Meglehetősen önző voltam minden tekintetben, csak azt néztem, hogy én hogyan tudok jobban boldogulni. Hogy a többiek mit szólnak hozzá, nem nagyon érdekelt. Nem kerestem én semmit. Isten keresett meg! 1989 őszén eljött hozzám a húgom, akivel haragban voltam. Bocsánatot kért a sokéves haragért, majd azt mondta, hogy abban a gyülekezetben, ahova ő jár, lesz egy evangélizációs hét. Meghívott, hogy vegyek részt azon. Először azt mondtam, hogy „te összetévesztesz valakivel. Én templomba?!” De a feleségem kért: „Menj el, Józsi, nehogy megint megharagudjon a húgod!” Így nagy nehezen beleegyeztem. El is mentem minden nap, de úgy, hogy útközben leszálltam a villamosról, egy presszóban megittam egy üveg sört, azután folytattam az utamat a templomba.
Amit ott láttam és hallottam, az nagy hatással volt rám. Nagy nyugalom töltött el. Nem tudom, hogyan, de úgy éreztem, hogy itt Isten jelen van. Jónás történetét magyarázták estéről estére. Rádöbbentem, hogy ha Jónás vétkezett azzal, hogy nem teljesítette Isten akaratát, akkor mit szóljak én? Engem abszolút nem is érdekelt, hogy mit akar velem Isten! Azután a légkör is nagyon megfogott. Az emberek kedvesek voltak, segítőkészek. Lehet így is élni, hogy nem azt nézem: kiből mi hasznom lehet? Lehet kihasználás helyett segíteni, veszekedés helyett jót tenni, örömet szerezni? Milyen jó lenne így élni! „Belátom, hogy rossz úton járok, szeretnék Neked tetszően élni!” – tört fel belőlem. Feleségem éppen kórházban volt, s én egyszerre azon kezdtem törni magam, hogy mikor hazajön, örömet szerezzek neki, és rendbetettem a lakást, konyhát.
– Ami addig nem érdekelt, egyszerre fontos lett?
– Pontosan. Más belső indítások jöttek, mint azelőtt. Addig, amíg testileg jó volt a szemem, nem láttam meg a másikat, amíg jó volt a fülem, nem hallottam. Most, hogy mindkettő már támogatásra szorul (szemüveg, hallókészülék), látok és hallok. Másképpen nézek a felebarátaimra, mint eddig. A templomban lassan, fokozatosan értettem meg, amit hallottam, és gondolkoztam el azon, hogy hogyan tovább. Imádságban beismertem Isten előtt bűnös voltomat, és kértem a bocsánatát. Kértem Jézus Krisztust, hogy költözzön a szívembe és elmondtam, hogy elfogadom őt Uramnak, Parancsolómnak és Megváltómnak. Kértem, hogy ő pedig fogadjon el gyermekének. A világmindenség Ura megkegyelmezett nekem. Olyan békesség költözött a szívembe, amilyet húszezer forintért sem lehet a patikában venni. Ráadásul ezt el sem veheti tőlem senki. Az egyik első lépés az volt, hogy hazavittem egy villanyszerelőt a lakásomba. Megkértem, hogy csinálja meg újra úgy a villanyórát, hogy ha bekapcsolom a villanyradiátort, pörögjön az óra (addig az az óra megkerülésével volt bekötve). Ő azt mondta nekem, hogy bolond vagyok. Ezt elismertem, de megfizettem, úgyhogy rendbe tette a villanyórát.
Jézus Krisztus megszabadított a megkötözöttségeimből is. Egyre jobban kezdett bántani az, hogy iszom, hogy dohányzom. Kértem őt, hogy vegye el ezeket tőlem. S amit addig nem tudtam abbahagyni, egyik napról a másikra letettem.
És ami a csoda, hogy nem is kívántam többet. Egy darabig úgy gondoltam: igen, az ital, az bűn, na de az ulti, az csak nem bûn? Aztán Isten meggyőzött arról is, hogy tegyem le a kártyát. A sör helyett szörpöt kezdtem inni, s mikor egyszer épp bevásároltam, leszakadt a szatyor füle. Persze összetört mind. Automatikusan káromkodni akartam egy hatalmasat –, de nem jött hang a torkomra. A következő pillanatban már hálát adtam, hogy Isten megszabadított a káromkodástól is. Amikor hazaértem, mondom a feleségemnek: se pénz, se posztó. Összetörtek az üvegek. – Nem baj, papa, veszünk másikat! – felelte. Azt hittem, nem jól hallok. Azelőtt hallgathattam volna, hogy „mert csak te lehetsz ilyen…., mert mindig máshol jár az eszed!” stb. Ha a feleségem nem pöröl a pénz miatt, akkor vele is történt valami!
– Ő hogy fogadta a nagy fordulatot?
– Én nem mondtam neki sokat abból, hogy mi történt velem, nem is akartam, nem is mertem hívni. Ő mondta pár hét múlva, hogy „én is el akarok oda menni, ahol téged megváltoztattak”. Ezután együtt jártunk templomba, különböző keresztyén rendezvényekre. Azt, hogy ő is új szívet kapott, az összetört szörpöknél tudtam meg. A haverok a strandon is nagyon meglepődtek. Volt egy hűtőtáskám, abban vittem a sört azelőtt. Amikor újra kimentem, egyik barátom megkérdezi:
– Te Jóska, kivehetek egyet a táskából?
– Vegyél!
Kinyitja és felkiált:
– Fiúk, itt a világ vége! A Liebe Jóska málnaszörpöt iszik!
– De azért otthon megiszod, ugye? – kérdi a másik.
– Te bolond vagy! A strand nem hadiüzem! Ha otthon meginnám, itt is azt innám. Nem, én megszabadultam tőle!
De sajnos, nem igazán értik, hogy mi történt, és nem akarják meghallani, hogy nekik is változniuk kellene.
– Most hogy telnek a napjaid?
– Nyugdíjasként még tíz és fél évig dolgozhattam portásként. Nagy ajándék volt ez. Már az is, hogy nem mehettem vissza a régi munkahelyemre (megszűnt). A régi társaság biztos nagy kísértést jelentett volna. Szerettem a portásságot. A nyugdíj-kiegészítés is jól jött, az elfoglaltság is, és alkalom adódott arra is, hogy az én Uramról beszéljek. Egyszer pl. jön be az üzemorvos:
– Hogy van, portás bácsi?
– Köszönöm, elégedetten!
Nagyot néz: – Elégedetten, a mai világban? Maga viccel!
– Én munkaidőben sosem viccelek, tényleg elégedett vagyok. Van mennyei Atyám, aki mindent megad, amire szükségem van. Kinek van nálam gazdagabb Atyja? Másodsorban: Nem érdekel engem, hogy egy korsó sör ennyibe, egy doboz cigaretta már annyiba kerül.
Bár tulajdonképpen semmim sincsen, mégis gazdag vagyok, és tudok adni. Ha csak egy szem cukrot is adok, átélem, hogy „jobb adni…” Régebben – bár rengeteget dolgoztam, néha még hét végén is –, mégsem tudtam elégedett lenni. Bizony, az első kb. 60 év üresjárat volt…
Mindennap imádkozom, hogy adjon az Úr bűnismeretet. Aztán egy könyvből megtudom, hogy pl. az is bűn, ha valakinek az idejét rabolom, vagy a magánbeszélgetést a munkahelyi telefonon intézem.
Fotó: Váraljai Erzsébet
Krisztus szeretete szorongat. „Szeresd felebarátodat, mint magadat!” S az én Atyám mindig megmutatja, hogy kit hogy szerethetek. Észreveszem az újságban, a beszélgetésben, templomi hirdetésekben, hogy kinek segíthetek a kertásásban, költözésben. Azt olvastam egy könyvben, hogy ahol a templomi igehirdetés nem válik cselekvéssé, ott vagy az igehirdetőben, vagy az igehallgatóban van a hiba. Feleségem sajnos már nem lehet mellettem. Rákos beteg lett és hosszú szenvedés után Isten hazahívta. Isten nélkül megszöktem volna mellőle és otthagytam volna. Az Úr és a gyülekezet közössége nélkül biztos elsüllyedtem volna legkésőbb a halála után. Nagyon nem bírom az egyedüllétet. Ráadásul most másodszor is – végleg – nyugdíjba mentem. Azt szoktam mondani, hogy ha ne adj’ Isten börtönbe kerülnék, inkább vállalnék 4 évet közös zárkában, mint kettőt egyedül. De a közösség mellém állt a nehézségek között, feladataim vannak. Isten észre is veteti velem, hogy hol mit tehetnék. Szeretnek, boldog vagyok.
Kérdésed merült föl valamivel kapcsolatban? Elmondanád a véleményed? Írj nekünk, válaszolunk! Üzenetedet senki nem fogja látni, csak mi!