Liebe József életét talán ez a kép példázza leg­job­ban. Ad­dig is moz­gal­mas életében Is­ten va­la­mi újat kez­dett, s er­re, mint egy új alap­ra egy tel­je­sen új értékrend, újfajta kap­cso­la­tok, új élet­mód, új “ház” épült.

                                                                                                                                         Fotó: Váraljai Erzsébet

– Hon­nan in­dult a “régi”?

– Hat testvér között középen születtem. A na­gyok is ked­ven­cek vol­tak, a ki­csik is, rám ke­vés fi­gye­lem ma­radt. Apám részeges kár­pitos volt, aki­nek hol volt munkája, hol nem, ezért már egy­évesen anyám be­adott a men­hely­re. Egy év múlva ki­vett, de a hely­zet nem so­kat változott ott­hon, s én elég korán csavargó let­tem. A há­bo­rúban apám el­esett, a család szét­e­sett, s ti­zen­öt évesen én let­tem a csa­lád­fenn­tar­tó egy pék kifutójaként.

– Nem túl biztató kez­det. Hogy folytatódott? Hogy épült az “első ház”?

– Nemsokára vil­la­mos­ka­la­uz let­tem, majd ka­to­naság következett. ’51-ben nősültem először, ’52-ben született az első fi­am, de négy év múl­va elváltunk az anyós mi­att. Ak­ko­ri­ban kezdték el (először) építeni a metrót Bu­da­pes­ten, és én át­mentem oda dol­goz­ni. Összesen volt vagy húsz mun­ka­he­lyem. Ha va­la­hol egy fo­rint­tal több óra­bért ad­tak, ak­kor átmentem oda. Ennyi­re rab­­ja vol­tam a pénznek. ’56-ban nősültem másodszor, de en­nek is vá­lás lett a vége. A második válás körül kezd­tem el in­ni és kártyázni. Ak­kor a filmgyárban dol­goz­tam, s mi­kor a válás során el­vesz­tet­tem az ott­ho­no­mat, az igazgató rendelkezésemre bo­csá­tot­ta a víkendházát, hogy ide­ig­le­ne­sen le­gyen hol lak­nom. Én na­gyon berúgtam bá­na­tom­ban, és el­alud­va, a cigarettámmal felgyúj­tot­tam a fa­házat. Csak ak­kor ébredtem fel, ami­kor már a szemöldököm égett…

Eb­ben az időben mint kompresszorkezelő dol­­goztam. Büszkén hir­det­tem, hogy a gépem óránként 7 li­ter gázolajat fo­gyaszt, míg én na­pon­ta 7 li­ter sört (valóságban ez 6-10 li­ter kö­zött moz­gott). Per­sze, eh­hez pénz is kel­lett, így aztán ha a gép üzemelt mond­juk na­pi két órát, én a naplóba 7-et írtam, s a meg­ma­radt gáz­olaj­­je­gyet el­ad­tam a benzinkútnál. A leg­na­gyobb szenvedélyem a kártya volt. Az ultitudományok doktorának, sőt ulti­ki­rály­nak tar­­tot­tam ma­ga­mat. Egy naptárba rend­sze­­­resen be­ír­tam, hogy hány órát kártyázom, men­nyit nye­­rek vagy veszítek. Min­den év vé­gén össze­adtam az óraszámot és így jött ki kb. évi 800 óra.

Szin­te állandóan káromkodtam. Ha jó­ked­vem volt, azért, ha meg va­la­mi bos­­szan­tott, ak­kor pláne. Iga­zat csak ak­kor mond­tam, ha el­té­vesz­tettem. Örökké nyug­ta­lan, izgága, összeférhetetlen voltam. Amikor a feleségem felszólította a kártyapartneremet, hogy

 

 

men­jen ha­za, mert késő van, bosszúból egy hónapig nem szól­­tam hozzá. De ezen a téren már gya­kor­la­tom volt, mert a filmgyári osz­tály­ve­ze­tőm­mel sem álltam szóba. Még a test­vér­hú­gom­mal is ha­rag­ban vol­tam.

51 éves ko­rom­ra eléggé tönkrementem az ital, a ci­ga­ret­ta mi­att. Agyvérzést kap­tam. Ettől a tu­da­tom an­­nyi­ra meg­za­va­ro­dott, hogy le­fe­küd­tem az úttestre, hogy a járművek ne tudja­nak közlekedni. Mentőket hívtak, azok­ra is rá­támadtam. Erőszakkal kel­lett a kórházba be­vin­ni. Két hétig sem­mi remény nem volt ar­ra, hogy talp­ra állítsanak, bár sok­kol­tak is. Egy ilyen ál­la­­pot legtöbbször lebénuláshoz, vagy elmebaj­hoz ve­zet. Hála Is­ten­nek, egyik sem kö­vet­ke­zett be, de ami­kor három hónap múlva ki­en­ged­tek a kórházból, ott foly­tat­tam, ahol ab­ba­hagy­tam.

– Pénz, sör, ul­ti – ezek vol­tak a régi ház pillé­rei. Legtöbben ak­kor ke­re­sik Is­tent, ami­kor az éle­tük zsákutcába jut. De Te, Józsi bácsi, jól meg­voltál eb­ben, nem?

Abszolút jól. Meglehetősen önző vol­tam min­­den te­kin­tet­ben, csak azt néztem, hogy én ho­gyan tu­dok job­ban bol­do­gul­ni. Hogy a töb­biek mit szólnak hozzá, nem na­gyon érdekelt. Nem ke­res­tem én sem­mit. Is­ten ke­re­sett meg! 1989 őszén eljött hozzám a húgom, aki­vel ha­rag­ban vol­tam. Bocsánatot kért a sokéves ha­rag­ért, majd azt mond­ta, hogy ab­ban a gyü­le­kezetben, aho­va ő jár, lesz egy evangélizációs hét. Meg­hí­vott, hogy ve­gyek részt azon. Elő­ször azt mond­tam, hogy „te összetévesztesz valaki­vel. Én temp­lomba?!” De a feleségem kért: „Menj el, Józsi, ne­hogy megint meg­ha­ra­gud­jon a hú­god!” Így nagy ne­he­zen be­le­egyez­tem. El is men­tem min­den nap, de úgy, hogy útközben le­száll­tam a villamosról, egy presszóban meg­it­tam egy üveg sört, azután foly­tat­tam az uta­mat a temp­lom­ba.

Amit ott láttam és hal­lot­tam, az nagy ha­tás­sal volt rám. Nagy nyu­ga­lom töltött el. Nem tu­dom, ho­gyan, de úgy éreztem, hogy itt Is­ten je­len van. Jónás történetét magyarázták estéről es­tére. Rádöbbentem, hogy ha Jónás vétkezett az­zal, hogy nem teljesítette Is­ten akaratát, ak­kor mit szóljak én? En­gem abszolút nem is ér­de­kelt, hogy mit akar ve­lem Is­ten! Azután a lég­kör is na­gyon meg­fo­gott. Az em­be­rek ked­ve­sek vol­tak, segítőkészek. Le­het így is élni, hogy nem azt nézem: kiből mi hasz­nom le­het? Le­het kihasználás he­lyett segíteni, veszekedés he­lyett jót ten­ni, örömet sze­rez­ni? Mi­lyen jó len­­ne így élni! „Belátom, hogy rossz úton já­rok, szeretnék Ne­ked tetszően élni!” – tört fel be­lőlem. Fe­le­sé­gem éppen kórházban volt, s én egy­szer­re azon kezd­tem törni ma­gam, hogy mi­kor hazajön, örö­met sze­rez­zek ne­ki, és rend­be­tet­tem a la­kást, konyhát.

 

– Ami ad­dig nem érdekelt, egy­szer­re fon­tos lett?

– Pon­to­san. Más belső indítások jöttek, mint az­e­lőtt. Ad­dig, amíg tes­ti­leg jó volt a sze­mem, nem láttam meg a másikat, amíg jó volt a fü­lem, nem hal­lot­tam. Most, hogy mindkettő már tá­mo­gatásra szo­rul (szemüveg, hallókészülék), látok és hal­lok. Másképpen nézek a fe­le­ba­rá­ta­im­ra, mint ed­dig. A temp­lom­ban las­san, fo­ko­za­tosan értettem meg, amit hal­lot­tam, és gon­dol­koz­tam el azon, hogy ho­gyan tovább. Imád­ság­ban be­is­mer­tem Is­ten előtt bűnös vol­to­mat, és kértem a bocsánatát. Kértem Jézus Krisz­tust, hogy költözzön a szívembe és el­mond­tam, hogy el­fo­ga­dom őt Uram­nak, Parancsolómnak és Meg­váltómnak. Kértem, hogy ő pe­dig fo­gad­jon el gyermekének. A világmindenség Ura meg­ke­gyelmezett ne­kem. Olyan békesség köl­tö­zött a szívembe, ami­lyet húszezer forintért sem le­het a patikában ven­ni. Ráadásul ezt el sem ve­heti tőlem sen­ki. Az egyik első lépés az volt, hogy ha­za­vit­tem egy villanyszerelőt a lakásomba. Megkértem, hogy csinálja meg újra úgy a villanyórát, hogy ha be­kap­cso­lom a villanyradiátort, pörögjön az óra (ad­dig az az óra megkerülésével volt be­köt­ve). Ő azt mond­ta ne­kem, hogy bo­lond va­gyok. Ezt el­is­mer­tem, de meg­fi­zet­tem, úgy­hogy rend­be tet­te a villanyórát.

Jézus Krisz­tus megszabadított a meg­kö­tö­zött­ségeimből is. Egy­re job­ban kez­dett bántani az, hogy iszom, hogy dohányzom. Kértem őt, hogy ve­gye el eze­ket tőlem. S amit ad­dig nem tud­tam ab­ba­hagy­ni, egyik napról a másikra le­tet­tem.

És ami a cso­da, hogy nem is kívántam töb­bet. Egy da­ra­big úgy gon­dol­tam: igen, az ital, az bűn, na de az ul­ti, az csak nem bûn? Aztán Is­ten meggyőzött arról is, hogy te­gyem le a kártyát. A sör he­lyett szörpöt kezd­tem in­ni, s mi­kor egy­szer épp bevásároltam, le­sza­kadt a sza­tyor füle. Per­sze összetört mind. Au­to­ma­ti­ku­san ká­rom­kodni akar­tam egy ha­tal­ma­sat –, de nem jött hang a tor­kom­ra. A következő pil­la­nat­ban már hálát ad­tam, hogy Is­ten megszabadított a ká­romkodástól is. Ami­kor hazaértem, mon­dom a feleségemnek: se pénz, se posztó. Összetörtek az üvegek. – Nem baj, pa­pa, veszünk másikat! – fe­lel­te. Azt hit­tem, nem jól hal­lok. Azelőtt hall­gat­hat­tam vol­na, hogy „mert csak te le­hetsz ilyen…., mert min­dig máshol jár az eszed!” stb. Ha a feleségem nem pöröl a pénz mi­att, ak­kor ve­le is történt va­la­mi!

– Ő hogy fo­gad­ta a nagy for­du­la­tot?

– Én nem mond­tam ne­ki so­kat abból, hogy mi történt ve­lem, nem is akar­tam, nem is mer­tem hívni. Ő mond­ta pár hét múlva, hogy „én is el aka­rok oda men­ni, ahol téged meg­vál­toz­tat­tak”. Ezután együtt jártunk temp­lom­ba, kü­lön­bö­ző keresztyén rendezvényekre. Azt, hogy ő is új szívet ka­pott, az összetört szörpöknél tud­tam meg. A ha­ve­rok a stran­don is na­gyon meg­le­pőd­tek. Volt egy hűtőtáskám, ab­ban vit­tem a sört azelőtt. Ami­kor újra ki­men­tem, egyik ba­rá­tom megkérdezi:

– Te Jóska, ki­ve­he­tek egyet a táskából?

– Vegyél!

Ki­nyit­ja és felkiált:

­– Fiúk, itt a világ vége! A Liebe Jóska málnaszörpöt iszik!

– De azért ott­hon meg­iszod, ugye? – kérdi a másik.

– Te bo­lond vagy! A strand nem hadiüzem! Ha ott­hon meginnám, itt is azt innám. Nem, én meg­sza­ba­dul­tam tőle!

De saj­nos, nem igazán értik, hogy mi történt, és nem akarják meg­hal­la­ni, hogy ne­kik is vál­toz­niuk kel­le­ne.

– Most hogy tel­nek a nap­ja­id?

– Nyugdíjasként még tíz és fél évig dol­goz­hat­tam portásként. Nagy ajándék volt ez. Már az is, hogy nem me­het­tem vis­­sza a régi munkahe­lyem­re (megszűnt). A régi társaság biz­tos nagy kísértést je­len­tett vol­na. Sze­ret­tem a por­tás­sá­got. A nyugdíj-kiegészítés is jól jött, az el­fog­lalt­­ság is, és al­ka­lom adódott ar­ra is, hogy az én Uramról beszéljek. Egy­szer pl. jön be az üzem­­or­vos:

– Hogy van, portás bácsi?

– Köszönöm, elégedetten!

Nagyot néz: – Elégedetten, a mai világban? Ma­ga vic­cel!

– Én munkaidőben so­sem vic­ce­lek, tényleg elégedett va­gyok. Van men­­nyei Atyám, aki min­­­dent meg­ad, ami­re szükségem van. Ki­nek van nálam gaz­da­gabb Aty­ja? Másodsorban: Nem érdekel en­gem, hogy egy korsó sör ennyi­be, egy do­boz ci­ga­ret­ta már an­­nyi­ba ke­rül.

Bár tulajdonképpen sem­mim sin­csen, mé­gis gaz­dag va­gyok, és tu­dok ad­ni. Ha csak egy szem cuk­rot is adok, átélem, hogy „jobb ad­ni…” Régebben – bár ren­ge­te­get dol­goz­tam, néha még hét végén is –, mégsem tud­tam elé­gedett len­ni. Bi­zony, az első kb. 60 év üresjárat volt…

Min­den­nap imádkozom, hogy ad­jon az Úr bűn­ismeretet. Aztán egy könyvből meg­tu­dom, hogy pl. az is bűn, ha va­la­ki­nek az idejét ra­bo­lom, vagy a magánbeszélgetést a mun­ka­he­lyi te­le­fo­non intézem.

                                                                                                                                                                                                Fotó: Váraljai Erzsébet

Krisz­tus sze­re­te­te szo­ron­gat. „Szeresd fele­ba­rá­todat, mint magadat!” S az én Atyám min­dig meg­mu­tat­ja, hogy kit hogy sze­ret­he­tek. Ész­re­veszem az újságban, a beszélgetésben, temp­lo­mi hirdetésekben, hogy ki­nek segíthetek a kert­­ásásban, költözésben. Azt ol­vas­tam egy könyvben, hogy ahol a temp­lomi igehirdetés nem válik cselekvéssé, ott vagy az igehirdetőben, vagy az igehallga­tó­ban van a hi­ba. Feleségem saj­nos már nem le­het mel­let­tem. Rákos be­teg lett és hosszú szenvedés után Is­ten hazahívta. Is­ten nélkül megszöktem vol­na mellőle és ott­hagy­tam vol­na. Az Úr és a gyü­le­ke­zet közössége nélkül biz­tos elsüllyedtem vol­na leg­később a halála után. Na­gyon nem bí­rom az egye­düllétet. Ráadásul most másodszor is – vég­­leg – nyugdíjba men­tem. Azt szok­tam mon­da­ni, hogy ha ne adj’ Is­ten börtönbe ke­rül­nék, inkább vállalnék 4 évet közös zárkában, mint kettőt egyedül. De a közösség mellém állt a ne­héz­ségek között, fel­ada­ta­im van­nak. Is­ten észre is ve­te­ti ve­lem, hogy hol mit tehetnék. Sze­ret­nek, bol­dog va­gyok.

Kérdésed merült föl valamivel kapcsolatban? Elmondanád a véleményed? Írj nekünk, válaszolunk! Üzenetedet senki nem fogja látni, csak mi!