Életem egy pontján úgy éreztem, nálam nagyobb ateista nem is létezik. Párom akkortájt kezdett el egy keresztény gyülekezetbe járni, amire azt mondtam: „A te dolgod, de engem hagyjál ki belőle.” Ő azonban időről-időre előállt furcsa beszédekkel. Egy ízben, a nyár derekán lehetett, hetek óta tartó 35 – 40 fok közötti kánikulában, ami megviselt már embert, állatot, növényeket, azt mondta: „Imádkozzál már egy kis esőért!” A meteorológia azt mondta, ez az időjárás marad még be nem látható ideig. Hát kinevettem őt, valami olyan válasszal: „Ha annyira akarsz, imádkozzál te! ” Ő azonban nem tágított. Addig-addig, hogy ráálltam. Azt megelőzően legalább 30 éve biztosan nem imádkoztam!! Így aztán valószínűleg Istenhez kevés ilyen hitetlenkedő, suta „esőkérő” imádság szállt, amiről meg voltam győződve, semmi hatása nincs, de legalább a párom békén hagy végre. De nem ez történt. Lent ültünk még a kertünk aljában az imádságom után is. Talán egy negyed óra múlva a látóhatár legszélén megjelent egy aprócska kis felhő. Újabb negyedóra múlva pedig locsogott nálunk az eső, egy üdítő, hatalmas nyári zápor formájában. Elsírtam magam, mert túl sok volt ez az én hitetlen szívemnek. Én így indultam el a hit útján, Isten kegyelméből.
– Gáspár Tibor –
Kérdésed merült föl valamivel kapcsolatban? Elmondanád a véleményed? Írj nekünk, válaszolunk! Üzenetedet senki nem fogja látni, csak mi!