Erősebb

Itt ül velem szemben egy asszony. Botját a széknek támasztotta, és mesél az életéről. Döbbenetes, néha hátborzongató események, roskasztó terhek sorozata. Ez az asszony mégis higgadt józansággal, sőt, csendes derűvel beszél. Nem lázad, s bár fáradt, nem megfáradt. Még mosolyogni, nevetni is tud. Az egészben van valami “földöntúli”. S ahogy beszél, a személyén, az élettörténetén átsugárzik Valaki, aki sosem hagyta magára, ma is mellette áll, s akivel ez az asszony mindebben még boldog is tud lenni. Családjára való tekintettel kérte, hogy neve, arca maradjon rejtve. Azt viszont mindenképpen szeretné – velünk együtt –, ha élete történetében annak a Krisztusnak a személye válna láthatóvá, aki őt átformálta, aki derűjének, életének titka.

T. L.-né, rokkantnyugdíjas tanár

Édesapám fiatalkorában spiritiszta körben elhunyt szeretteivel keresett és tartott fönt kapcsolatot. Legalábbis ő azt hitte, hogy nemrég elveszített szüleivel és menyasszonyával beszél. Később, amikor elvette édesanyámat, szakított minden spiritiszta praktikával, mert édesanyám ösztönösen iszonyodott ezektől a dolgoktól. Bár mindketten vallásos nevelésben részesültek, egyikük sem volt tisztában a spiritizmus mibenlétével. Nem sejtették, hogy édesapám ezzel ajtót tárt a tisztátalan szellemvilág előtt, s hogy ennek nemcsak az ő életükre, de gyermekeikére nézve is félelmetes következményei lesznek. Ez testi és lelki életünk gyötrelmeiben egyaránt követhető volt.

Én voltam az első gyermek a házasságban. Egészségesnek látszottam, szépen fejlődtem, de három hónapos koromban egy kisebb nátha után rejtélyes betegség hatalmasodott el rajtam, amellyel szemben tehetetlennek bizonyult az orvostudomány: szinte egyik percről a másikra képtelenné váltam arra, hogy a táplálékot lenyeljem. Az István kórházban mesterségesen tápláltak közel egy éven keresztül.

Szüleim, összeszedve minden pénzüket, a legjobb gyermekorvosokat hívták konzíliumra, de ők sem tudták megállapítani, hogy mi a bajom, vagy hogy hogyan lehetne gyógyítani. Csak annyit jelentettek ki, hogy nem vagyok életképes, nem is leszek normális soha, és tulajdonképpen nem is érdemes az életemért harcolni. Édesanyám annyira kétségbeesett, hogy velem együtt szeretett volna meghalni. Ekkor már javában tartott a II. világháború, és édesanyám a következő légitámadás alkalmával az óvóhely helyett a tetőteraszra vitt fel, remélve, hogy találat ér bennünket. Amikor ez kitudódott, a fiatal, hívő osztályos orvos felajánlotta, hogy örökbe fogad és a maga öt gyermekével együtt felnevel. Ha nem is tudja, hogy mi a bajom, de azt tudja, hogy normális vagyok, és fel kell nevelni. Rögtön be is ültette édesanyámat az autójába és elvitte egy egészségügyi gyermekotthonba, hogy hasonlítson össze engem az ott gondozott, ténylegesen sérült gyermekekkel: a különbség köztük és köztem szemmel látható volt – mégiscsak normális voltam. Édesanyám az orvos határozott kiállását látva felbátorodott, és felvette a küzdelmet az életemért.

Lassan tényleg meg is gyógyultam: újra megtanultam enni és szemre egészséges voltam, de mindig egészen más, mint a többi gyerek, és ennek kiskoromtól fogva teljesen tudatában is voltam. Szótlan, nagyon komoly, sőt komor gyerek voltam, soha nem barátkoztam, soha nem beszélgettem senkivel. Az iskolai szünetekben a folyosón körbe-körbe jártam egyedül, vagy egy sarokban állva magam elé meredtem és gondolkodtam. Álomvilágot szőttem magam köré és ebben az álomvilágban éltem, s nem szerettem, ha zavarnak. A viselkedésem viszont szemet szúrt és állandóan kérdezgettek, mi bajom van, és unszoltak, hogy menjek a többi gyerek közé, és legyek olyan, mint ők. Ez nagyon bosszantott, ezért kitaláltam – talán tízéves lehettem –, hogy azért vagyok olyan, amilyen, mert fáj a fejem. A fejem egyáltalán nem fájt, csak azért mondtam, hogy hagyjanak békén. Orvostól orvosig, pszichológustól pszichológusig kezdtek hurcolni, és mindenki kellően sajnált. Nem kellett felelnem az iskolában, ha fájt a fejem, sőt, iskolába is csak akkor mentem, ha úgy tartotta kedvem. Természetesen semmit sem kellett segítenem otthon és mindig azt csinálhattam, amit akartam. Nagyon élveztem a helyzetet, és nem törődtem azzal, hogy szegény szüleim mennyire aggódnak értem. Bennük pedig fel sem merült a gyanú, hogy kislányuk állandó hazugságban él és az orruknál fogva vezeti őket – és mindenkit.

Kamaszkoromban viszont kezdtem tényleg rosszul lenni. Minden ok nélkül rámtört a sírás és órákig nem tudtam abbahagyni, akár magam voltam, akár emberek között. Ettől persze fizikailag is rosszul lettem. Máskor valami belső hajszoltság űzött el otthonról, s olyankor hegyenvölgyön, árkon-bokron keresztül csak rohantam és rohantam. Hiába szedtem marékszámra az idegerősítőket, idegcsillapítókat.

Szívemben kisgyerek koromtól mély vágyakozás élt Isten után és az ő szeretete után, és buzgón gyakoroltam katolikus vallásomat. Igen korán tudtam már, hogy az az életem értelme, hogy közelebb kerüljek Istenhez. Ugyanakkor Jézussal nem igazán tudtam mit kezdeni. Azt sem értettem, miért nincs minőségi különbség a vallásos és a nem vallásos családok élete között. Biztos voltam abban, hogy abban a családban, amelyik Istenhez tartozik, békességnek és rendnek kell lennie és nagy-nagy szeretetnek.

Ezt kerestem azoknak az életében, akik keresztényeknek vallották magukat, de hiába: rokonaink között és szüleim baráti körében nem találtam ilyen családot. Előkerült viszont egy távoli nagybácsi, hogy megvizsgáljon és meggyógyítson engem. Ma “bioenergetikusnak”, “fényadónak” nevezik az ilyen “csodadoktort”. Valójában a tisztátalan szellemvilággal állt kapcsolatban (ő persze azt állította magáról, hogy Isten nevében tud gyógyítani), és a kezével közvetítette az “alulról” kapott erőt. A “hatás” nem maradt el: a következő ateista szellemű olvasmányom meggyőzött, hogy felesleges Istent keresni, – mert nincs. Ezért nem találom az övéit sem. Abba is hagytam az Istenkeresést és a templomba járást. Később teljesen a marxista filozófia hatása alá kerültem. Édesapámnak, aki azért megőrizte vallásos gondolkozását, ez nagyon fájt.

Idegileg viszont, úgy nézett ki, megerősödtem, rendbe jöttem. Igaz, változatlanul túl komoly és zárkózott voltam és nem volt egyetlen barátom se, de kitűnően tanultam – anélkül, hogy meg kellett volna erőltetnem magam. Az egyetemen tudományos munkába kezdtem és kiemelkedő sikert értem el. Ez boldoggá és büszkévé tett, szárnyakat adott és kárpótolt azért, hogy teljesen magányos vagyok. Úgy éreztem, én elég vagyok magamnak. Úgy terveztem, hogy nem megyek férjhez, tudományos kutató leszek és a tudományoknak fogom szentelni az életemet. Belevetettem magam a munkába.

Az első csapás, ami megingatott magabiztosságomban az volt, hogy egyetlen testvéremen, öcsémen, már egész fiatal korában elmebaj tört ki. Rengeteget szenvedett, és mi is vele. Bele kellett törődnünk, hogy bármennyire szeretjük, megteszünk érte mindent, amit csak tudunk, a legjobb orvosokra bízzuk – nincs emberi segítség. Éppúgy, ahogy az én táplálkozásra való képtelenségemen sem tudott annak idején segíteni senki.

Azután elvesztettem azt az embert, akit legjobban szerettem: meghalt édesapám. Hetekig haldoklott roppant testi szenvedések között. Beszélni már nem tudott és a tudata sem volt mindig tiszta. De az a mély békesség sugárzott belőle, amelyet mindig kerestem, és amiről végül elhittem, hogy nincs. 

Máig nem tudom, hogy mikor és hogy fordult édesapám Isten felé, de akkor és ott tudtam, hogy Isten az, aki vele van, s az ő szeretete és hatalma tudja az elviselhetetlent elviselhetővé tenni. Ha Istennel így lehet meghalni, akkor őrültség Nélküle élni egy életen keresztül!

Lázasan kezdtem Istent keresni, de nem tudtam, hogyan keressem őt. Nem tudtam senkivel sem beszélni erről, soha senki sem beszélt nekem az élő Istenről és soha senki sem hívott gyülekezetbe. Nekem se jutott eszembe, hogy templomba menjek, mert emlékeztem rá, hogy gyermekkoromban nem találkoztam ott Istennel és a liturgiát sem értettem. Maradtak tehát a könyvek: filozófiát, szépirodalmat kezdtem olvasni, hogy megismerjem Istent.

Ekkor ismerkedtem meg a későbbi férjemmel. Vele is csak azért kezdtem járni, mert a tudomásomra jutott, hogy az édesapja lelkész, és reméltem, hogy ő tud nekem segíteni, hogy kapcsolatba kerüljek Istennel. Az együttjárásból szerelem és házasság lett. Apósom kezembe adta a Bibliát és néhány lelki könyvet. El is kezdtem olvasni az Újszövetséget, de hamar abbahagytam, mert akárhogy erőlködtem, nem értettem, amit olvastam (én, aki mindig olyan büszke voltam az eszemre). Mintha valami rettenetes sötétség borult volna az elmémre!

Az istentiszteletet ellenállhatatlanul végigsírtam. Mivel ez kínos volt a férjemnek, és nekem is, végleg elmaradtunk a templomból. Egyszer próbáltam meg beszélni apósommal, de a “nagytiszteletű úr” feleleteit nem tudtam elfogadni és megkeményedtem. Kezdtem beletörődni, hogy Isten az én számomra elérhetetlen. Vajon gyűlöl valamiért? Miért büntet? Hiszen félelmetes erővel újra jelentkeztek serdülőkori idegzavaraim, és még újak is járultak hozzá. Úgy éreztem, rajtam kívül álló, idegen erők rángatnak, mint egy akarat nélküli bábot, hogy azt tegyem, ami rossz nekem is, és azoknak is, akiket a legjobban szeretek.

Ismét marékszámra szedtem a gyógyszereket, pszichoterápiára jártam minden eredmény nélkül. Nyugtalanságom fokozódott, az erőm rohamosan fogyott – kétségbeestem.

A kislányunkat én akartam megkereszteltetni: azt akartam, hogy ő ne éljen Isten nélkül, ő ne legyen olyan boldogtalan, mint én. De a keresztelőn a szertartáshoz tartozó kérdések-válaszok Akarjátok-e valóban, hogy ez a gyermek az Atya-Fiú-Szentlélek Isten szövetségébe, a keresztyén anyaszentegyházba a szent keresztség által befogadtassék? Ha igen, feleljétek: Akarjuk! Ígéritek-e, hogy úgy nevelitek és neveltetitek, hogy felnövekedve majd ő maga önként tehessen vallást a Szentháromság Istenbe vetett hitéről a gyülekezet színe előtt? Ha igen, feleljétek: Ígérjük! után estem igazán kétségbe: hogyan merészeltem itt olyat ígérni a mindenható Istennek, amit nem fogok betartani?! Hiszen nyilvánvaló, hogy ha én nem ismerem Istent, a gyermekemet sem tudom Hozzá vezetni! Apósom ismét egy könyvvel próbált nekem segíteni. Sokáig nem vettem kézbe, mert tapasztalatból tudtam, hogy én nem értem az ilyesmit. Egyszer aztán, amikor levittem sétálni a gyereket, mégis betettem a táskámba, hátha sikerül belenéznem. A kicsi szépen el is aludt, én pedig leültem a parkban egy padra, és elkezdtem olvasni. Alig olvastam el az első oldalakat, a szó szoros értelmében mintha pikkelyek hullottak volna le a szememről, felismertem – életemben először – Jézust.

Úgy láttam őt, mint Szabadítót, mint az én Szabadítómat, aki kiment engem minden gonosz hatalom kezéből, és az életét adta azért, hogy nekem ne kelljen elpusztulnom.

A következő vasárnap már ott voltam a legközelebbi református templomban, ahol Jézus folytatta bennem elkezdett munkáját. Először csak azt láttam, hogy egy gonosz erő tartott fogva, és Jézus – az erősebb – kiszabadít a kezéből. Nyugodtan rábízhatom és rá is bíztam magam. Azután azt is megértettem, hogy mindebben én nem csupán áldozat vagyok, hogy ezért a fogságért én is felelős vagyok. Vétkeim, bűneim mind-mind a sötét hatalomhoz kötnek. De a bocsánat ezeket feloldva még erősebben kapcsol Istenhez.

Isten népe is befogadott, segített, gondozott. Egy tapasztalt lelkigondozó segített abban, hogy tudatosan is elszakadjak minden okkult praktikától és kimondjam: semmi közöm ezentúl ezekhez, én Jézushoz tartozom.

Egyre mélyebben ismertem és szerettem meg őt, akibe az életem mélypontján – mint fuldokló – belekapaszkodtam. Megtanultam, hogy ha a régi dolgok vissza akarnának térni, fordulhatok, kiálthatok Hozzá – és nem hiába! Az ő “erőfölénye” biztos! A régi kényszerek nem uralkodhatnak többé rajtam. S ha valamiben vétkezem, elbukom – mert ezzel sajnos időről időre szomorítom őt –, nem kell úgy maradnom: ad erőt felállni, újra megtisztít, és én Isten szabad gyermekeként mehetek tovább. Lehet, hogy sok mindent lassan, nehezen tanulok meg a hit útján, de Neki van türelme és szeretete hozzám.

Isten feladatot is bízott rám. Leginkább a családom tagjait, olyan embereket, akik hasonló problémákkal küszködnek, mint én annak idején, akiknek ugyanarra a Szabadítóra van szükségük.

Előbb az öcsémmel való törődést helyezte a szívemre, azután, mikor az édesanyám lerobbant, őmellé állított oda. Anyósomért évekig imádkoztam, és az ő halála után apósom hozzánk költözve nálunk tölthette utolsó éveit – rákos betegen. Mindezt a saját gyermekeim, feladataim mellett, pedig a gyerekek ellátása is teljes embert igényelt, hiszen a háromból kettő betegen született.

Terhek, fizikaiak és lelkiek, amelyekhez tényleg kevés volt az én erőm. De Istentől elvállalva a feladatot mindig kaptam és kapok elég erőt hozzájuk, és elég hitet kitartani és szeretni azokat is, akiket nehéz.

Kérdésed merült föl valamivel kapcsolatban? Elmondanád a véleményed? Írj nekünk, válaszolunk! Üzenetedet senki nem fogja látni, csak mi!