A síró-nevető szemű király a mese végén mindkét szemével nevet. Előfordulhat-e velünk ilyesmi? Lehetséges-e, hogy ne legyen mosolyaink mögött olyan felhő, ami miatt bármikor zokogni tudnánk?
A történelem kezdetén a tökéletes emberpárnak, tökéletes környezetben, felelősségük boldog tudatában, Isten fenséges közelében mindkét szeme nevetett. A romlatlanságban nem ismerték a könny, a kín ősforrását: nem vétkeztek. Nem volt jelen a bűn – bár a lehetőség, a rosszra nyíló ajtó ott volt, nem léptek be rajta. A szomorúság zsilipjeit egy kérdés nyitotta meg: Csakugyan azt mondta Isten…? (1Mózes 3,1). A résnyi kételkedés Isten igaz szavában szomorú könnyek áradatát zúdította az emberiségre. Azóta tudunk sírni, félni, és okunk is van rá. Az ember két nevető szeme két síró, riadt tekintetté torzult. Nem tudunk már nem vétkezni, szinte észre sem vesszük. Ám Isten könyörülete rögtön a tragédia után megjelent, aztán békejobbja kinyúlt felénk Jézus Krisztus halálának pillanatában. Ezt a békejobbot elfogadva síró-nevető szemű emberek lehetünk: sírunk, de ezek inkább a bűntudat és mások féltésének könnyei. A másik szemünk újfajta fényt kaphat. Megjelenhet benne Istenünk visszakapott szeretete, bocsánata, a hit derűje. Tudunk még vétkezni, de már tudunk nem vétkezni is.
A mennyei jövő pedig fényt ígér, de új szemünknek nem kell majd napszemüveg. Csak tompítaná a gyönyörködés örömét Urunkban, tetteinek összetettségében, végre megértett döntéseiben, és a feltáruló jövő káprázatában. Többé már nem tudunk vétkezni. Ismét mindkét szemünk nevethet!
Jézus mondja:
Ezeket azért mondom nektek, hogy az én örömöm legyen bennetek, és örömötök teljes legyen.
János evangéliuma 15,11
Kérdésed merült föl valamivel kapcsolatban? Elmondanád a véleményed? Írj nekünk, válaszolunk! Üzenetedet senki nem fogja látni, csak mi!