Interjú Botos Csaba vendég igehirdetővel

A világ legjobb hírének a bűnbocsánat örömhírét tartom. Nem kell világgá szaladnom, mert elkövettem valami rosszat. Isten teljes egészében megbocsájtott. Jézus Krisztus teljesen magára vette a bűnömet. Ez az üzenet teljesen újnak számított az ókori Római birodalomban és azóta is annak számít – fogalmazott Botos Csaba, a Székesfehérvár-Belvárosi Református Egyházközség márciusi Örömhíresték – sorozatának vendég igehirdetője. Az erdélyi lelkipásztorral az evangéliumról, kolozsvári éveiről és családjáról is beszélgettünk interjúnkban.

– Az evangélium kifejezést hagyományosan templomi körökhöz kötjük, általában egyházi elnevezésként használjuk. Az örömhír estéken megtudhattuk, a szó eredete az ókori Római birodalomhoz nyúlik vissza…

– A Bibliában sok mindent olvashatunk az evangélium titkáról. Maga Pál apostol is említi, hogy célja az evangélium megismertetése a többi néppel, sőt Rómába is elvitte a jó hírt. A korabeli zsidóság az ószövetségi törvény tanításait igyekezett követni. Ekkor érkezett meg az evangélium üzenete: Jézus szabaddá tett bennünket. Isten megnyitotta a kaput az országába: jöhetnek a görögök, a pogányok, a barbárok. Ez akkoriban valóban jó hírnek számított. A birodalomban újnak számított a megélt, valódi szeretetközösség is. Ez leszerelte az embereket. Legyünk őszinték, sajnos mára a szeretet szavunk tartalmát sikerült alaposan kiüresítenünk. Nem igazán azt értjük alatta, mint amit a Szentírás üzen. A jó hír így érkezett el hozzám is. Megérthettem, hogy egy olyan „kétbalkezest”, mint én, képes Isten szeretni. Még használni is. Isten megbocsát. A világ legjobb hírének a bűnbocsánat örömhírét tartom. Nem kell világgá szaladnom, mert elkövettem valami rosszat. Isten teljes egészében megbocsájtott. Jézus Krisztus magára vette a bűnömet. Hittan órán a gyermekeknek megmutatom, hogy Isten úgy tett, mint aki letöröl egy táblát. Tiszta lappal indulhatunk. Isten megbocsájt, lehet újat kezdeni. Lehet élni bűn nélkül. Megszabadított kötelékektől, félelmektől, fóbiáktól. Ez az üzenet, ez a gondolat teljesen újnak számított az ókori Római birodalomban. És azt gondolom, az óta is annak számít.

– Ez az üzenet Székesfehérváron a belvárosi gyülekezet hallgatói számára azt is jelentette, hogy van egy másik, létező ország. Ezt pedig Máté, Márk evangéliuma és az Apostolok cselekedetei alapján mutatta be.
– Egyik este arról beszéltem, hogy Isten országának az egyik jellemzője, hogy van határa. Isten meghúzott bizonyos kereteket, ezen belül lehet mozogni. Ez már a bűneset előtt, az Édenkertben is valóságos volt. Mint minden országban, itt is van egy vezető: Jézus Krisztus, aki pontosan tudja, hol a helyem, hová küldjön, egyáltalán, mi a terve az életemmel. Megnyugvást is jelent. Az országnak van atmoszférája is. Itt, Székesfehérváron a gyülekezetben, s azoknál a családoknál, amelyeket meglátogattam, szinte érzékelhető volt az Úr jelenléte. Isten országa valósággá lesz közöttünk.

– A vasárnapi záró alkalmon, az úrvacsorás istentiszteleten megemlítette azokat az írástudókat, akik zseniálisan értettek mások lelki vizsgálatához. De ne tekintsük őket pozitív példaként. A keresztyén ember számára leghelyesebb, ha alapos önvizsgálatot tart…
– Ha ellentétesen teszem, akkor lehet, hogy magam is ószövetségi „írástudóvá” zuhanok vissza. Isten Jézus Krisztus követőjévé hívott el minket, nem pedig elméleti hívőkké. Az úrvacsora különösen is arra hívja fel a figyelmet, hogy azt követően Neki éljek.

– A Petőfi 200 emlékév alkalmából felidézte a költő sorait: „Csodállak, ám de nem szeretlek…” Ha rendelkezünk is valamilyen Jézus-ismerettel, de ez nem személyes, az előrehaladásunk is akadályokba ütközik. A keresztyén élet egyik jellemzője kellene, hogy legyen a gyakorlatiasság.
– Azt mondhatnám, kár ismerni, ha nincs Vele élő, valódi közösségünk. Egy dolog ismerni Istent és egy másik dolog Vele élni. Egyik legnagyobb magyar reformátorunk, Kopácsi István fogalmazta meg, hogy az Úr azt üzeni az úrvacsorában: „Én annyira eggyé leszek veled, mint amennyire a kenyér és a bor eggyé lesz veled.” Nekem a legnagyobb öröm, hogy tudom, hiszem, bennünk él Jézus.

– Kérem, beszéljen elhívásáról, és lelkipásztori útkereséséről.
– Csendes, visszahúzódó gyermek voltam. Vasárnaponként Édesapám elvitte a családot templomba. Édesanyám a római katolikus temploma járt. Konfirmációi vizsgám után született bennem a vágy, hogy olvassam az igét. Esténként leemeltem a könyvespolcról a családi Bibliát és el kezdtem olvasni az elejéről. Megfordult bennem a gondolat, lehet, hogy lelkipásztor szeretnék lenni. Egy barátomnak el is mondtam. Annyit mondott, elment az eszem. „Az az iskola, ahol a lelkészeket képzik, régen bezárt, a te kedvedért pedig nem fogják kinyitni”- fogalmazott. Idős lelkipásztoromat is megkérdeztem, aki az tanácsolta, először érettségizzem le. Középiskolás éveimben Nagyváradon találkoztam olyan emberekkel, akikről megláttam, él bennük a Jézus. A Nagyvárad-Réti Református Egyházközség templomában voltam, amikor egy idősebb úr megállt mellettem, és érdeklődött felőlem. Bemutatott egy fiatal lelkipásztornak, majd hamarosan egy házi bibliakörnek lettem a tagja. Ott láthattam először imádkozó embereket. Nagy hatást gyakorolt rám. Levélben meg is írtam édesanyámnak, milyen nagyszerű környezetbe kerültem, milyen szeretet vesz körül. Hamarosan vesebetegséget kaptam. Tájékozódtam, s megtudtam, mennyi nyomorúság várható a kezelések után. A legrosszabb az volt, hogy körülbelül 15 évet mondtak hátra az életemből. A kolozsvári klinikán a diagnózis után rettenetesen elkeseredtem. „Istenem, könyörülj rajtam! Nem akarok 30 évesen meghalni. – ezt tudtam csak mondani. Eldöntöttem, Istennek akarom szentelni az életemet. Hosszú évekkel később egy urológia vizsgálat alkalmával egy főorvos megtekintette a leleteimet és csodálkozva azt megkérdezte: „Magának krónikus vesegyulladása volt? És még itt van közöttünk? Ön egy kész biológiai csoda.” „Főorvos úr – válaszoltam neki -, nagyon kevés ember tartozik annyi hálával Istennek, mint én.” Akkor múltam el 50 éves. Nem gondoltam volna, hogy még a 62 évet is megélem.

– Középiskolai évei után következtek a teológiai tanulmányok.
Egy nagyon kedves, szeretetteljes közösségbe csöppentem a Kolozsvári Lelkészképző Intézetben (Jelenleg Kolozsvári Protestáns Teológiai Intézet – szerk.). A hallgatók körülbelül 10 százalékát elnevezték „piétáknak”. Ez amolyan gúnyos elnevezés volt, pietistáknak, „kegyeskedőknek” is csúfolták őket. Sok esetben legyintettek is ránk a többiek. De ártani nem tudtak. A tanárok azt mondták, ezek a legjobb tanulók, sokan közülünk doktoráltak is. Számomra ennek a közösségnek az emléke maradt meg a teológiáról. Minden este 9 órakor közösen kezdtünk imádkozni, elővettük az Igét, olvastuk, s utána megmagyaráztuk egymásnak. Megbeszéltük hitéletünk nehézségeit, titkait. Négyszemközt megvallottuk bűneinket is egymásnak. Megpróbáltuk élni: Jézus közöttünk, Jézus bennünk. Később, már a lelkészi szolgálatom idején, amikor elővett a keserűség, mert úgy tapasztaltam, az emberek nem nyílnak meg az Igére, Isten mindig adott számomra egy-egy jelzést…

– Melyek voltak ezek a jelzések? Említene példát?
A gyülekezetünkben többen is szabadulást nyertek az alkoholból. Közöttük volt egy idősebb férfi, aki már hét éve nem nyúlt a pohár után. Elmondta, hogy nem is gondolta volna, hogy élete végére az Isten megszabadítja. Említhetem azt a kárpátaljai fiatalembert is, aki itt Székesfehérváron, az evangelizáción bizonyságot tett. Emlékszem rá, tízen évekkel ezelőtt a szülőföldjén hirdettem az örömhírt, ő akkor tért meg. Ezeket nevezem én Isten apró jelzéseinek.

– Erdélyből, a Somosdi Református Egyházközségből érkezett az előadás-sorozatra. Melyek voltak a korábbi gyülekezetei és hogyan mutatná be a jelenlegit?
Érmelléken születtem, s amikor a teológiai tanulmányaimat befejeztem, 1985-ben a Szilágyság fővárosába, Zilahra neveztek ki. Csodálatos közösség fogadott akkor, és él ott jelenleg is. A szilágysági nép körében az 1940-es években nagy lelki ébredés történt. Hálás voltam Istennek, hogy ha csak 9 hónapra is, de oda vezetett segédlelkésznek, Ráton és Görcsöny kicsiny településeit látogattam. Szilágy megyében egyébként 12 évet töltöttünk, s a feleségemmel úgy gondoltuk, hogy a gyermekek miatt váltani kell. 1997-ben a somosdiak meghívtak a gyülekezetükbe. Színmagyar, református gyülekezetről beszélhetek, hasonlóan, mint a szomszédos Nyárádmente. A déli térség páratlan szinte az egész Kárpát-medencében, hogy 10 lelkész lásson el szolgálatot 12 kilométeren át. Kisebb falusi gyülekezetről beszélhetünk, 650 lélekkel. Szombat este és vasárnaponként két istentiszteletet tartunk, szerdánként a nőszövetség tagjai találkoznak, csütörtökönként pedig gyülekezeti bibliaóra kezdődik. Péntekenként konfirmációi oktatást és két ifjúsági órát tartunk. Az erdélyi gyülekezetekben a családlátogatás szinte elvárt, így minden év elején, két hónap alatt végiglátogatjuk a gyülekezethez kapcsolódó családokat. Ebben segítség, hogy a terület 20 presbiteri körzetre van felosztva. Reggel elkezdem körzet szerint a látogatást, végighallgatom a családokat, majd ebéd és egy kis pihenő után délután tovább folytatom. Este, ugyan abban a körzetben hét órától közös ház istentiszteleten találkozunk. Ebben az a különleges, hogy az esti alkalmakra azok is eljönnek, aki a templomba be nem tennék a lábukat. Megszámoltam, az esti összejöveteleken a gyülekezet 60 százaléka rendszerint megfordul.250 lélekszámú cigány közösségi is tartozik a gyülekezethez. Imádságba hordoztuk megtérésük ügyét.

– Az Örömhír esték kezdetén a belvárosi gyülekezet templomában feleségével közösen mutatkoztak be. Arra kérném, hogy most a családjáról is szóljon!
Párom minden vágya volt a gyermeknevelés. Három lánygyermekünk van és két fogadott fiúnk. Noémi gyógypedagógusként dolgozik, férjnél van. Erzsébet néprajzkutatóként végzett, két éven át tanította a magyar nyelvet a moldvai csángóknak. Sára lányunk is férjezett, jelenleg orvostanhallgató és két unokánkat, Ráhelt és Sárát neveli. Egy baráti házaspárnál láttuk, hogy örökbe fogadtak egy kisfiút az árvaházból. Az állam ezt honorálta anyagilag is. Kisfiúnkat félévesként vihettük haza 19 évvel ezelőtt, Marci, több betegséggel is megküzdött korábban, de amióta nálunk él, jó egészégnek örvend. A kisebbik fiút másfél évvel később vehettük magunkhoz, ő már 16 éve velünk él. Ha Isten megsegít, 2026-ra a feleségemmel együtt a nyugdíjas éveinkre készülünk.

Az evangelizációs-sorozat megtekinthető a Székesfehérvár-Belvárosi Református Egyházközség YouTube csatornáján.

Szöveg és fotó:
Szűcs Gábor